IV.

Este szüleim gondterhelten fogadtak, ami nem segített abban, volt elég vaj a fülem mögött máris. Hallottam, hogy sugdolóznak, szavaik kapkodóak voltak, és tudtam, tudat alatt éreztem, titkolnak valamit.

- Azt mondták, látták őt. – anyám szavaira görcsbe állt a gyomrom, megfeszültek izmaim, mialatt az ajtóban várakoztam, de néma maradtam.

- Nem tudhatod biztosan.

- De mi van, ha tényleg ő volt? – a finom női hang megcsuklott és erőszakkal kellett visszafognom magam, hogy ne fedjem fel, hallom őket. – Ha tényleg ő volt…

- Drágám… - apám hangja fáradt volt, tele fájdalommal, amiért anyám a könnyeivel küzd. – Hogyan ismerhetnék fel? Annyi év eltelt. Hogyan ismerhetnénk mi fel?

- Én felismerném. Tudom. – anyám eddig tudta visszanyelni könnyeit, és bár engedett a testemet tartó ideges görcs, éhes kíváncsiság lépett helyébe. Mégis kiről beszélnek? Mégis ki az? – El kell mondanunk Hyunjinnak. – suttogta meg-megcsukló hangon édesanyám, majd nagyot szipogott. – Elég nagy, hogy elmondjuk neki.

- Most van elég gondja. – lágyult el apám hangja. – Hatalmas terhet róttunk rá, veszélyeztetjük a kiváló tanulmányait és mégis, egy rossz szót sem szólt.

- Olyan csodás fiú. – pusmogta a nő halkan. – De tudnia kell.

- Tudom. De az időzítés még nem jó most. – nem bírtam tovább nyugton maradni, határozott mozdulattal berántottam magam után az ajtót és kicsit babráltam a sötét előszobában, hogy időt adjak nekik összeszedni magukat.

Az ágyban fekve egész este azon töprengtem, hogyan szabaduljak el otthonról, anélkül, hogy az bármilyen módon feltűnést keltene, és mi az, amit szüleim pont most akartak megosztani velem. Azonban a fáradtság miatt és az egész napos diszkomfort miatt, amit Felix közelsége okozott, nem jutott eszembe semmilyen épkézláb ötlet, hanem végül elnyomott az álom és táncoló halakkal, fejemhez dobott noteszokkal és dühös Felixekkel, meg körtáncot járó kalózokkal álmodtam, a kör közepén zokogó anyámmal.

Reggel pedig nem is kelhettem volna nyúzottabban.

Az ötlet vicces módon magát adta, miközben a ládákat rakodtam ki a piacon. Ez volt az utolsó napom és a szerencsenapom is, úgy festett. Néhány fiatalabb munkás beszélgetett a nagy halászhajóról, ami mától egy hónapig lesz kint a vizeken, mert a közelben fogytán vannak a készletek.

Tollat és papírt kértem, mikor végeztem a munkával és bár bűntudat mardosott, amiért levélben közlöm a szüleimmel, hogy kihajózok egy hónapra, nem hittem benne, hogy a szemükbe tudnék hazudni.

Hazafelé kerülve bedobtam a levelet a postaládánkba és minden tankönyvemmel és ruhámmal a hátamon az erdő felé indultam.

Enyves integetett nekem útközben, a fiatal fiú osztálytársam volt, és minden mozdíthatót ellopott, mindenről tudott és mindenhol látott mindent. Sosem csak halott valamit, ő ott volt. Megfordult a fejemben, rákérdezek, tud-e valamit valakiről, akit szüleim keresnek, nem hittem, hogy a velem korú fiú tudna valamit a múltról. Mindenesetre úgy gondoltam, Felix biztosan jobban örülne egy ilyen embernek, mint nekem. Ellenben Enyves boldog volt ott ahol volt. Könnyű élet, mondogatta. Annyi titka volt, az enyém nem sokat nyomott latba mellettük és megígérte, minden szombaton elhozza a város szélére azt a tananyagot, amit nem találok meg a könyvekben. Hálás voltam neki érte. Visszaintettem, majd gyorsabbra vettem a tempót, ahogy a város szélére értem.

Hiába igyekeztem nem késni, a nap gyorsabban kelt fel, mint ahogy én tudtam szedni a lábaim. Felix az egyik fa árnyékában babrált késével és olyan fintort villantott mikor meglátott, amilyet én szoktam, ha répa is van az ételben. Furcsa volt egy répa szeletnek képzelni magam a tányéromon. Egyébként Felix nem köszönt. Csak a fintort kaptam, azután el is indult az erdőbe. Örültem volna, ha csinálnak egy új őrjárat beosztást, ahol mondjuk Chan jön elém hét napból ötön, nem Felix.

Szokásos néma csendben lépkedtünk a tábor felé és jól tudtam, Felix ma is direkt megsétáltat, tudva, elég sok minden van a táskámban.

- Azt hittem beijedtél. Vagy a szüleid nem engedtek el otthonról, hogy a kalózokkal élj egy hónapig. – jegyezte meg hirtelen, érezhetően gúnyosan, pislognom kellett párat, mielőtt egyáltalán hang jött a torkomra, bár így se tudtam mit mondhatnék, így végül csak megköszörültem torkom és elnézelődtem, mintha nem lett volna elég érdekfeszítő a mondanivalója ahhoz, hogy válaszoljak.

Ha nehezen is, de elértük a tábort, úgy festett mindenkit érdekelt, hogy eljövök-e ma, mert mikor Felix füttyentett a mezőn, egész kórus válaszolt rá reflexből, amit nevetés kísért. A leader szája sarka is megrándult, de igyekezett jól leplezni, hogy ő is rendelkezik érzésekkel.

A még mindig felkötött karú Jisung vállalta, hogy megmutatja nekem a kis helyemet a hangárban, ahol lakni fogok. Kiterítettem a hálózsákot és a sarokba rendeztem a könyveim, azokra pedig rápakoltam azt a kevés ruhát, amit magaménak tudhattam.

- Jinnie, gyere, ma párbajozással kezdünk! – hajolt be Sana az ajtón, mire bólintottam és kifele indultam.

- Jinnie?! – Felix félig elborzadt, félig felháborodott hangjára megrezzent szám sarka, de mikor kiértem közéjük, nem mutattam jelét, hallottam milyen elborzadást váltott ki belőle Sana és a becenév, amit sietve rám aggatott, mikor találkozott tekintetünk, megrántottam fél szemöldököm, ő pedig látványosan elnézett mellettem.

Felix szó nélkül mellém szegődött és a kezembe nyomott két tőrt, mire kellemetlen érzés gyűlt a gyomromba. Mióta megkergetett, nem találkoztunk fegyverek társaságában. De legutóbb nekem nem volt fegyverem se gyilkos szándékom, haladás. Ha ma halok meg, méltósággal tehetem. Mindenki más is összenézett, fokozva aggodalmaim. Felix vagy nem vette észre, vagy úgy tett, mintha nem venné észre.

Mindenki elfoglalta magát partnerével pár percen belül és senki sem figyelt a másik párosokra. – A legfontosabb a helyzetedben, hogy meg tudd védeni magad. – szólalt meg végül Felix egészen halk, nyugodt hangon, kissé vontatottan, mintha gondolatait próbálná összeszedni. Ismertem az érzést, ilyen volt Jeongint tanítani, nem egyszerű szavakba önteni amit ösztönösen tudsz.

Felix nehezen magyarázott, de igyekezett mindent megmutatni, amit tudott, ezért cserébe figyeltem és mindent megtettem, hogy jól teljesítsek, az arcából ítélve az utóbbi nem ment annyira jól.

* * *

Fogalmam sem volt róla, hogy van a világban valaki, akivel van annyi probléma, mint Hyunjinnal. Vagy ha volt is, nem hittem, hogy egy nap becsörtet az erdőnkbe és közli velem, hogy márpedig ő kalóz lesz. Azt meg pláne nem hittem, hogy engedni fogom neki.

Bármit csinált, abban volt valami rossz. Ha késett, az idegesítőbb volt, mint ha más késett volna, egész ügyesen járt már az erdőben, de nem örültem neki, amikor végre hajlandó voltam hozzá szólni, akkor pedig nem válaszolt. Semmit. Egy szót sem. 

Próbáltam mindent megtenni, hogy megtanuljon normálisan védekezni legalább, de akár meztelen is oda küldhettem volna az ellenség közé, nem lett volna kevesebb esélye. Nagyon igyekeztem nem kimutatni mennyire reménytelen, egyszer még meg is dicsértem valami miatt, de hangom olyan savanyúan csengett, hogy cserébe csak egy felvont fél szemöldököt kaptam tőle.

De addig örültem, amíg fizikailag kellett edzeni. Amint elméletbe fogtunk a hangár kellemes hűvösében, ő volt erőfölényben. Belekötött a dolgokba, úgy éreztem néha talán nem is létező szavakat mondok, olyan kétkedve nézett rám és kérdezett, rengeteget. Szívem szerint letuszkoltam volna a torkán a naplót, amit még Shiro kezdett el írni csak hallgasson el. Nem voltam hülye, de ez a gyerek rettenetesen okos volt. Fogalmam sem volt róla, ha ekkora ész, miért itt van ahelyett, hogy az iskolai egyenruhájában feszítene a többi fényes diák közt. Oda biztosan tökéletesen beillett, oda elég edzett volt minden szempontból, a tökéletes alkatával, meg a szép arcával meg a puha hajával. Ide nem. Eddig azonban nem vágtam a fejéhez ezeket a gondolatokat.

Este hálás voltam, amiért volt pár órám, amikor nem kellett a zöldfülűre figyelnem és Channal meg Jisunggal beszélhettem a felderítésről az erdő észak-nyugati részét illetően. Csak három fő, minél kevesebb feltűnéssel, lehetőleg bármiféle összetűzés nélkül. Momo, Woojin és én, méghozzá holnap este.

- Napnyugtakor indulunk. – osztottam meg a kiválasztottakkal az információt, komoly arccal bólogattak. Nem tudtuk mi vár ránk ott. Vagy kik.

Pár percig még fontosabb részleteket futottunk át, merre menjünk, hogyan érdemes átvágni az erdőn, merről kapjuk a legtöbb árnyékot, majd szétszéledtünk. Pontosabban ők hagytak magamra, hogy mindenki a sajátjaihoz társuljon. Momo Sanahoz igyekezett, Woojin pedig Chan és Changbin mellé telepedett le.

Tekintetem végigjárt rajtuk. Minho és Woojin valamin épp rettentő jót derült, Jisung már aludt, Seungmin pedig Hyunjint és Jeongint figyelte érdeklődve, akik egy-egy tankönyv fölé görnyedtek. Jeongin gyakran kérdezett, olyankor Hyunjin félretette a saját könyvét és minden figyelmét a kisebbik fiúnak szentelte. Shiro jutott róla eszembe kellemetlen módon. Pont ilyen türelemmel segített nekem tanulni. Én azonban nem tanultam olyan lelkesen, mint Jeongin.

Megráztam a fejem, hogy elűzzem az emléket, és mikor Woojin és Sana elindultak őrködni, inkább a fal felé fordultam és alvást színleltem, bár még sokáig nem jött álom a szememre. Túl sok dolog miatt kellett aggódnom ahhoz, hogy aludni tudjak.

* * *

Reggel Felix kellemetlenül korán keltett fel. Szemeim dörzsölve ültem fel és néztem körbe a nyugodtan szuszogó kupacokon. Nem mondanám kellemes ébresztőnek a napkelte előtti lábujjakat a bordáim közt, de egy szót se szóltam, csak álmos arccal, a hajamban turkálva ruhát vettem magamhoz és tíz perccel később a hangár előtt várakozó Felix mellé társultam.

- Ma mászni fogsz. – közölte és el is indult. Pislogtam kettőt, majd utána eredtem. Se egy jó reggelt, se egy szép napot továbbra sem. Röviden tömören, ma mászni fogok.

Miközben egyre nehezebben megmászható fákat választott ki nekem, levezetett egészen a Han partra, ami a helyzet kellemetlen mivolta ellenére kellemes helynek bizonyult, szívesen leültem volna a homokba, hogy lerúgva cipőim lábam a vízbe mártva elmélázzak. – Momo azon az ágon közlekedik a folyó felett. – mutatott egy elbizonytalanítóan vékony, kidőlt hársra, ami közel két méter magasan futott át a folyó felett. – Mire vársz? – mordult rám, mikor pár néma perce már méregettem a fát. Éhes és fáradt voltam, mindemellett határozottan nagyobb termetű Momonál, ez pedig elbizonytalanított. Halkan felsóhajtottam és ajkamba harapva nekivágtam a fának. Azzal biztattam magam, ha leesek is, víz van alattam.

 Valahol félúton jártam, mikor Felix bakancsa erőteljesen találkozott a fával, durván megrázva azt. A végét járó birka szelídségem pedig ebben a pillanatban teljesen elfogyott.

- Mond csak te normális vagy?! – fordultam hátra nagy lendülettel, miután szívverésem alább hagyott és majdnem bele is borultam a vízbe a lendülettől. Ha meg is lepte kifakadásom, nem mutatta ki, amitől csak dühösebb lettem.

- Valami gond van? – nézett rám fel cipőjéről hideg nyugalommal.

- Igen van, egészen sok. – morogtam elsötétülő hangon.  – Ha nem akarsz itt látni, mond azt. Mond meg mindenkinek, hogy nem akarod itt látni az ügyetlen új fiút és ne akarj fegyvertelenül megtámadni, mert olyanod van, ne tegyél üres ígéretek és ne akarj belelökni a Hanba, miután napkeltétől délig minden útba eső fa tetejére felküldtél valami értelmetlen céltól vezérelve! – tettem felé néhány lépést, a fán állva még magasabb voltam nála és meg kellett emelnie állát, hogy rám nézzen - Attól nem leszel jó vezető, hogy a kedvükért hagyod, hogy itt legyek, de az én napjaim megkeseríted. – utolsó szavaim elevenébe találhattak, mert szeme egy pillanatra elkerekedett, majd, mint egy feldúlt bika, vagy inkább csak egy kecske, indult meg felém még a vékony ágon is.

- Nem te leszel az, aki megmondja nekem, milyen vezető vagyok, Hwang Hyunjin! Láttam meghalni Shirot mikor még csak tizennégy voltam. Láttam meghalni valakit, akit szerettem, aki az én gyávaságom miatt veszett oda. Én voltam a gyenge láncszem. Szóval soha többé nem engedek közénk olyat, aki gyengébb, mint én voltam akkor. Te pedig komoly mínuszokkal alatta vagy. Adok egy utolsó esélyt, hogy felvedd a csinos, élére vasald egyenruhádat és beülj az iskolapadba a többi édes, ártatlan gyerek közé. Ha nem akarsz visszamenni, ne szólj többé egy rossz szót sem, tedd, amit mondok, menj át a kibaszott fán akkor is, ha tőrökkel dobállak és holtan akarlak látni, mert igen, legszívesebben a veszted okoznám és soha, de soha többé ne kérdőjelezd meg, milyen vezető vagyok. Mert nem tudsz rólunk semmit sem.

- Ahogyan te sem tudsz rólam semmit. – válaszoltam halkan, és akármennyire nem akartam, sötét fájdalom ült a hangom legmélyén. Itt is csak gyűlöltek. Ide sem illettem. Sehova sem illettem. Mindent megtettem, hogy beilleszkedjek, hogy megtaláljam a helyem, de ugyanazt kaptam, mint a városban.

Felszisszent visszaszólásomra és meglökte vállam, ennyi elég volt, hogy figyelmetlenségem miatt egyensúlyom oda legyen. Utána kaptam, mire még nagyobbat taszított rajtam és felmordulva, hajába markolva magammal rántottam a vízbe.

A Han külső békéje ellenére egészen vad sodrású folyó volt a felszín alatt és nem segített, hogy cipőben és farmerben estem vízbe. Egymásba kapaszkodtunk és mégis próbáltuk eltaszítani a másikat olyasmi volt ez, mint a bolygók és a gravitációs vonzás. Nem tudtam pontosan, megkapaszkodni akarok Felixben, vagy víz alá nyomni, hogy soha többé ne lássam, esetleg csupán a part felé lökni magam tőle, ami ijesztően messzinek tűnt. Próbáltam kirázni a vizet a szememből és látni merre tartok, mikor pár pillanatra a felszínre kerültem, lábaim, karjaim pedig egy pillanatra sem álltak meg. Lassan igazodni tudtam a vízhez és biztosabban mozogni, ami némileg nyugalmat kölcsönzött erőteljes mozdulataim mellé.

Egyikünk sem akarta megmenteni a másikat, mégis, mikor elmaradt mögöttem, hátrafordultam. Tekintete döbbenettel és félelemmel volt tele, egyszerre próbált a felszínen maradni és valamit elérni a mélyben. Egy utolsó pillantást vetettem az áhított és még mindig távoli part felé, de nem volt kérdés egy pillanatra sem, hogy a következő pillanatban a víz alá bukok és tágra nyitva a szemem próbálom megtalálni Felix lábát a homályos világban. A lába után kutató kezét találtam meg előbb, próbáltam nem bele kapaszkodni, hogy a felszínen tudjon maradni.

Szabad lába kétségbeesetten tempózott és térde keményen vágódott a halántékomnak, majd orromnak, amitől fordult egyet körülöttem a világ, sípolt a fülem és biztos voltam benne, vér illatát érzem, de nem volt időm ezzel a gonddal is foglalkozni, fogytán volt a levegőm és nem hittem, még egyszer lenne lélekjelenlétem alá bukni, ha felmegyek a felszínre. Összeszorítottam a szemem és egy mozdulattal kiráztam a fájdalmat a fejemből. Félig vakon kutatva lába után, egyre lejjebb merülve megtaláltam azt, ami fogva tartotta, bármi is legyen az, egyetlen célom volt, hogy megszabadítsam tőle.

Mikor az anyag engedett, éreztem, hogy hátamra támaszkodva, majd taposva előre lendül a part felé, kipréselve belőlem a levegőt, ami a nyomás nélkül is kikívánkozott már ragyogó, kövér buborékok képében.

Mire vizet köhögve a partra másztam, orromból szivárgott a vér és egyelten célom volt fájó tüdőmbe sípolva minél több levegőt szedni. Ő már a homokban ült, kissé magába roskadva, maga elé bámulva. Hitetlenkedve bámultam rá, miközben kicsavartam a pólómból a vizet és hátra hajtva fejem próbáltam elállítani orrom vérét. Visszafordultam, hogy megmentsem és nem érdekelte volna, ha belehalok. Dühösen megráztam a fejem, majd hátracsapva a hajam, hogy rendesen lássak, elindultam az erdő felé. Hideg ujjai villámgyorsan fonódtak csuklómra és állítottak meg, olyan gyorsan, amit ebben az állapotban nem néztem volna ki belőle, teljes testében remegett. Párat pislogva néztem rá, várva valamire, de nem tett semmit sem, csak ült tovább, vasmarokkal tartva csuklóm. Visszafordulva a Han felé lassan mellé telepedtem, ujjai nem engedték el a csuklóm, nem lazított szorításán, csak ült a semmibe bámulva, belém kapaszkodva.

Éhes voltam, fáradt és fáztam, hiába száradtunk meg az idő előrehaladtával, nem hagytam magára a csuklóm szorító Felixet. Mégis a nap lassan lement és mi nem mozdultunk. – Felix… a nap is lemegy lassan. – köszörültem meg torkom halkan, mire összerezzent és felnézett az égre, mielőtt elengedett volna és talpra állt. Követtem példáját és némán indultunk a tábor felé.

Mindenki odakint volt és idegesen jártak fel-le, néha megtorpanva és különböző irányokba nézelődve. Momo vett észre minket elsőnek, meglódult felénk, majd meg is torpant.

- Srácok… - motyogta halkan, lassan pedig mindenki felfigyelt ránk, ahogyan szorosan egymás mellett tartottunk feléjük.

- Köszönöm. – Felix halk hangját elsőnek meg se hallottam, ahogy mindenki megindult felénk, aggodalmát kiadva magából, egyszerre beszélve, de hideg ujjait megéreztem a csuklómon, mielőtt otthagyott volna, hogy felvegye a vezető szerepét, megnyugtassa őket és felkészüljön az estére. Chan bámult rám még egy pillanatig, mintha próbálná kitalálni mégis min mehettünk keresztül, de úgy éreztem, Chan valahogyan tudja.

* * *

Abban a pillanatban, hogy a vízbe értem, megszűnt körülöttem a világ. Nem maradt más, csak a hófehér pánik, néma sípolás. Elnyomta a dühöt, a sértettséget, amit éreztem, a túlélés lebegett előttem és a félelem, az ember, aki a közelemben van, uszálynak akar majd használni, újra és újra a víz alá nyom, nem érdekli, ha megfulladok. Ezért én voltam az, aki ezt tette. Próbáltam bele kapaszkodva feltolni magam, de újra és újra ellökött, a félelemtől már a partot sem láttam tisztán, ő pedig egyre távolabb került tőlem. Vizes hajam a szemembe lógott, igyekeztem elseperni, azután nem tudtam mozdulni többet. Egy centit sem előre. 

Nem egészen voltam tisztában a történtekkel, láttam, hogy visszafordul és megérti mi történt, hogy nem tudok tovább haladni, csapdába estem, láttam, hogy a víz alá bukik egy pillanattal később, éreztem, ahogy próbál kiszabadítani, miután rám talált a víz alatt, a szabadulás pillanata pedig szemeim előtt lebegett. Abban a pillanatban mindent hátra hagyva a part felé vetni magam, amint szabad vagyok, csak ez visszhangzott a fejemben. Ha nem nyomom le őt, ő fog engem.

Elérni a földet felért egy áldással. Ismertem az érzést. Szédelegve tettem néhány lépést a homokon, újra ugyanazt az őrült megkönnyebbülést éreztem, amit a roncsok közül kimászva és nem volt energiám mást tenni, lerogyni és lihegni, miközben a homokot bámultam alattam. Ahogy szívverésem alább hagyott, a vad tenger emléke is odaveszett és csak a Hant láttam magam előtt. Csak a Hant. Hyunjin nem volt sehol. Emlékeztem, hogy rátapostam és a bűntudat, a félelem, rettegés szorította apróra belső szerveim, de nem tudtam sem a víz, sem a tábor felé lendülni, hogy valamit tegyek érte. Nem tudtam felpattanni és rohanni, hogy szóljak a többieknek. Tudtam, megkérdeznék mi történt és azt kellene mondanom, azt mondtam neki, hogy legszívesebben holtan látnám, hogy a Hanba löktem és a víz alá tapostam. És ők nem értenék, hogy nem akartam Hyunjint bántani, legalábbis nem ennyire. Nem tudtam megkönnyebbülten fellélegezni, mikor mégis félig négykézláb mászva, félig kúszva kimászott a partra, láttam rajta, hogy remeg, hallottam mekkora fájdalommal jár lélegeznie, véres víz csepeg le róla. Csak bensőmben éreztem, ahogy az előbbi érzések enyhülnek elpárolog a pánik, a szorítás enged gyomrom körül és megint csak üres maradok.

Nem tudtam szavakba önteni mennyire hálás vagyok azért, hogy megmentett, hogy ott maradt velem egyetlen szó nélkül, mikor belé kapaszkodtam, amíg össze nem szedtem magam és valahol belül még mindig gyűlöltem őt. Nem tudtam elengedni az érzést még így sem.

Talán ez volt a legrosszabb érzés az összes közül, felfordult magamtól a gyomrom. Gyűlölni valakit, aki gondolkodás nélkül visszafordult megmenteni, mikor többször is kifejeztem, a halálát szívesebben látnám, mint őt magát.