VIII.

BLACK BROTHERHOOD

Az eső sűrűn esett a városban, a felhők megrekedni látszottak felettünk, sötét burkot vonva az egyébként is mindig borúsnak tűnő égre. Ennyi évvel a háború után a világ épphogy kiheverte a csapást. Az eső a legtöbb helyen már nem volt mérgező és nem kellett fejvesztve menekülnünk előle, megázni azonban továbbra sem szerettek az emberek egy hűvösebb napon.

Egy beton oszlopnak dőlve szemléltem a távoli belvárost, innen a hetedik emelet magasságából már elég sokat lehetett látni. A feljebbi emeletek szinte hasznavehetetlenek voltak, de gyakran kimásztam a romok tetejére, ha messzebbre akartam látni. Jelenlegi helyzetemnek azonban tökéletesen megfelelt a megszokott magasság. Kiválóan láttam a háborús erők és rendőrség épületét. A hatalmas, otromba beton és fém szörnyet, amely fegyverek armadáját és a börtönt rejtette. Tudtam, a monstrum a város közepén csupán ideiglenes börtön a kihallgatások idejére, ameddig a bíróság nem dönt. Utána keletre viszik őket a várostól, az egyik hegy gyomrába.

- Hong! Mingi visszaért a belvárosból. – megfordultam a halk hangra, a magas fiú már az üres emeleten haladt át, az oszlopokat kerülgetve. Egyik kezem megemelve intettem neki, viszonozta, majd hátracsapta vizes haját és lerázta bőrkabátjáról a vizet.

- Találtál bármi hasznosat? – fordultam vissza a város felé. Kényelmetlen csendben formálta meg szavait.

- Nem hiszem, hogy ez a terv lehetséges volna. Ugyanolyan zsákutca, mint az eddigiek. – felmordulva vágtam bele a beton oszlopba, bár nekem jobban fájt, figyelmem egy részét elterelte a dühömről. Végül egy sóhajjal elengedtem a dolgot. Szinte biztos voltam benne, hogy nem fog sikerülni. – Hong, az az istenverte betonszörny tulajdonképpen bevehetetlen. A legkisebb vízlefolyót is őrzik. – megdörzsöltem orrnyergem, majd felnéztem rá, tudtam, hogy jól tudja mit mondanék. Mégsem hagyhatom őt magára. Az én hibám volt.

- Bármi mást láttál? – fordultam el az esőáztatta város látványától.

- A húgod megtámadott két vöröst a belváros határán. – Seonghwa halkan felhorkant az íróasztalnál, csak egy méltatlankodó pillantást vetettem rá, majd visszanéztem Mingire.

- Volt oka rá? – nemet intett a fejével, bosszúsan szusszantam fel. Az az istenverte csak a baj volt az ember nyakán. Néha hazasodorta valami közénk, pár hetente ha egyszer, és akkor is csak veszekedett. Nem tisztelte a szabályainkat, hiába nőtt fel közöttünk. Akármilyen átkozott jó harcos is volt, rendületlenül járta a várost és bajt kevert. Tudtam mit keres, de nem tudtam eltántorítani céljától, sem segíteni őt benne. A forróvérű Yeji volt az első tag a feketék között azok közül, akikkel most együtt harcoltunk. Olyan kicsi volt még, mikor Seonghwa és én megtaláltuk Szöul utcáin. Testvéremként nőtt fel, de az első perctől tudta, hogy nem vagyok a bátyja. Sosem mondtam ellent neki, egyrészt mert ez volt az igazság, másrészt, mert nem akartam elűzni innen. Tudtam, hogy nem fogom tudni irányítani, így egy idő után nem is próbálkoztam vele, csak megvédeni próbáltam, ha tehettem.

- Remélem, ennél nagyobb bajba nem keveri magát ezúttal. – sóhajtottam fel. Ostoba lány. A vörösök jól rejtőztek, valószínűleg fogalma sem volt róla kiket támadott meg, rendkívül jó érzékkel találta meg a bajt.

- Ennél nagyobba nehéz lenne. Biztos tudják, hogy kalóz, úgy kérkedik vele, mintha büszkének kellene lennie rá bent a városban. Ha ezzel magukra vonjuk a vörösök figyelmét, végünk. – Seonghwanak igaza volt, de csak dörmögtem valamit az orrom alatt válaszul és ledobtam magam egy régi fotelba. Nem voltam túl kirobbanó formában és a rengeteg „jó hír” sem javított a kedélyemen. Mingi biztatóan vállon érintett elmenőben és a csendesen dolgozó rangidőssel maradtam kettesben.

***

Bakancsom magabiztosan tocsogott a pocsolyákban, miközben céltudatosan gyalogoltam előre az eső elől menekülők között. Baseball sapkám nem soktól védett meg, de a víz legalább nem csapkodott szemembe és láttam merre tartok. Nem szegezhettem a tekintetem a földre, bármilyen helyzetben életveszélyes lett volna. Nem mintha sok életveszélyes helyzetbe keveredtem volna véletlenül, hacsak nem magamnak okoztam egyet-egyet. Bőrdzsekim zsebében melegedő kezem folyton a pillangókés felé tapogatózott, de nem akartam most izgalmakat, a város ezen negyedében hemzsegtek a rendőrök, börtönbe mégsem akartam kerülni, egyenesen Yuna után. Hong felrobbant volna. A gondolatra elmosolyodtam, a kistermetű fiút nehezen lehetett kihozni a sodrából, vagy legalábbis ritkán mutatta ki dühét, de olyankor nem volt ajánlatos kartávolságon belül tartózkodnia senkinek sem. A fiú gondolatára azonban görcsbe is állt a gyomrom. Megint bajt kevertem. Megint veszekedni fogunk. Bár időm nagy részét a városban töltöttem, családom után kutatva, hátha egy csoda folytán rájuk akadok az utcákat róva ha esik, ha fúj, sosem szándékosan kevertem bajt. A vörösök a múlt héten? Fiatalok voltak, talán még nálam is fiatalabbak és nem viselték a jeleiket. Könnyű célpontnak tűntek. Utólag belegondolva ostobaság volt megpróbálni kirabolni őket. Olyan sebességgel tűntek el, mintha ott se lettek volna soha. Emlékeztem a jelzésre, amit hallottam, miközben a magasabbik kicsavarta a kezemet. Máshogy kommunikáltak, mint mi, így fogalmam sem volt, mit jelentett a jel, de biztos voltam benne, a kisebb termetű elsőnek mentette magát. Hong sosem tett volna ilyet ilyen piti kis helyzetben.

Elmélkedésem közben megérkeztem célomhoz, farmerem zsebéből kikotorva a kis kulcsot, kinyitottam a postaládát, majd a leveleket kabátom alá rejtettem, hogy ne ázzanak meg. A legtöbb Enyves néven volt felcímezve, Mingi örülni fog, hogy végre megérkeztek a levelei. Nem nézegettem át mindet, csupán néhányon akadt meg a szemem, mialatt végigpörgettem őket. Nekem sosem jött levél. Soha, mióta az eszemet tudom.

A postától a külváros felé indultam az ismerős, omladozó betonkolosszusok felé. Könnyű volt elrejtőzni köztük, rengeteg nincstelen élt az árnyékukban, ők tudták mi hol vagyunk, hogy kik vagyunk. Mindig tisztes távolságban maradtak, biccentettek, ha láttak minket, nekik nem voltunk ellenségek, csupán valakik, akiktől jobb volt távolságot tartani, és akik felé tiszteletet kellett mutatni, bár nem követeltük meg tőlük, így reagáltak ránk.

Az ismerős vasbeton épületben kellemes zaj fogadott, a negyedik emeleti étkezőben mindig élénk volt a hangulat, ledobtam közéjük a leveleket és elcsenve Wooyoung egyik kekszét, tovább indultam a következő emeletre, nyavalygást vonzva magammal a lopott keksz miatt. Orrom alatt elmosolyodtam rajtuk, mindig jó volt hazatérni egy kis időre.

Hongjoong villámló tekintetei ismerősek voltak, amikkel rám nézett, ilyenkor a tiszta, szinte olvasható szemek olyan veszélyessé váltak, mint egy tengeri vihar, indulataim abban a pillanatban forrni kezdtek, hogy tekintetünk találkozott. Egyelőre nem szólt, figyelte, ahogy Seonghwa elé rakom a neki érkezett levelet. A családja évekkel ezelőtt elköltözött innen, a rejtélyes, sötét tekintetű fiú pedig tökéletes hazugságokkal ringatta őket abban a hitben, egyetemre jár. A szerető család pedig minduntalan elküldte neki a szükséges pénzt hozzá. Érdekelt érez-e bűntudatot miatta, legalább egy csipetnyit. De Seonghwat szinte lehetetlen volt olvasni, nem hogy kiismerni.

- Szeretnél azokról a kalózokról beszélni? – Hongjoong hangjára összerezzentem, hirtelen ért, értetlenül néztem rá, bár tudtam, Minginek köszönhetően mindent tud. Az enyves kezű fiú nagy köpönyegforgató volt még közöttünk is, egyedül Honghoz volt a végletekig hűséges. Nem tudtam elképzelni, hogy valaha eltitkolna előle valamit, vagy hazudna akár egyetlen szavával is.

- Milyen kalózokról? – előre dőlt a székben, megint sápadt volt, bizonyára megint nem aludt napok óta. Ez pedig fokozta dühömet.

- Meg is ölhettek volna ott helyben. – csattant fel, mire kitártam karjaim.

- Balszerencsédre, élek. – benne akadt a szó egy pillanatra, láttam rajta a hitetlenkedést. Nem tudta mit mondjon. Seonghwa is abbahagyta a munkát, hallottam, ahogy a toll halkan becsukódik, minket figyelt, éreztem magamon a tekintetét.

- Mégis hogy mondhatsz ilyet? Próbálok vigyázni anélkül, hogy beleütném a dolgaidba az orrom, megteszem, ami tőlem telik, hogy segítsek bármiben, amiben tudok… - megbántottam és máris láttam, ez jobban közénk fog ékelődni, mint bármi ezelőtt, de a szavakat már nem tudtam visszafogni.

- Az Isten szerelmére Hongjoong, nem vagy az igazi bátyám, ne csinálj úgy, mintha az lennél!

- Hát nem érted? – rázta meg fejét. – Téged kidobtak otthonról, kiraktak, mert nem kellettél. Kalóz vagy Yeji, nem egy áldozat, akinek el kell minket viselnie. Ha nem akarsz itt lenni, elmehetsz. De minket ne keverj veszélybe a saját ostobaságaid miatt. – hangja egészen megkeményedett mondandója végére, éreztem, hogy könnyek gyűlnek a szemembe. Én voltam a hibás, hibát követtem el és én támadtam előbb, Hongjoong csak reagált, de úgy festett elértem végtelennek festő türelme végére.

Sarkon fordulva viharzottam el, mielőtt meglátta volna bármelyikük a könnyeim, egyenesen saját kis szobámhoz igyekeztem, hogy lehuppanva a földre utat adjak azoknak a nagyon kikívánkozó forró könnyeknek. Hiába voltak tűzforróak, utánuk még hidegebb lett az arcom a mai kegyetlen időben. Szipogva töröltem pólómba szemem, majd orrom, mielőtt kevés kis ingóságom közül elő nem bányásztam egy rongyosra fogdosott és gyürkészett fotót. Az én arcom már szinte kivehetetlen volt rajta, de a mellettem álló kisfiú tökéletesen látszott rajta. A szemem fényénél is jobban vigyáztam rá. Ez volt az egyetlen nyoma annak, hogy valahol van egy igazi családom. Szerettem Hongot, mindennél jobban, nélküle nem értem volna meg a mai napot, de a tudat, hogy valahol van családom, keserűbb volt, mintha nem tudnám, hogy léteznek. Fénykép is készült rólunk, igaz, nagyon kicsik voltunk, biztosan nem dobtak csak úgy el. Történnie kellett valaminek.

- Esküszöm, megtalállak. – suttogtam a kisfiú homályos arcát bámulva. – Akárhol is vagy.

***

Mély sóhajjal rogytam vissza a székbe, eddigi dühöm szinte pillanatok alatt vált köddé, mintha sosem létezett volna és csak a bűntudat maradt, amiért megbántottam Yejit. Tudtam milyen elszántsággal keresi családját, mennyire szentül hiszi, elszakadtak egymástól. Nem sokkal voltam idősebb nála, nem sokat tudtam a helyzetről, mely kiskorunkban sújtotta az itt élőket, de az élet bizonyára még ennél is nehezebb volt, ha Yejit el is dobták, abban a reményben tették, az utcán könnyebben életben marad, mint a családban, ahová született. Vagy talán meghaltak szülei, és elszakadtak egymástól testvérével. Talán a fiú a képen szintén halott. Jól tudtam, hogy nap, mint nap megfordul a fejében ez a gondolat, mikor kisebb volt, még nem szégyellt beszélni arról mit gondol, mitől fél.

- Hong? – az óvatos hangra felkaptam a fejemet, Yeosang állt nem messze tőlem. Bólintottam, hogy figyelek és kihúztam magam, mellém lépve levelet nyújtott át nekem, az ő neve állt rajta, értetlenül néztem fel rá, a szelíd fiú feldúltnak tűnt. – Olvasd el! – biccentett remegő állal, kinyitottam a drága, vastag papírt, nyomtatott szöveg állt rajta. Egyre kerekebb szemekkel futottam át a sorokat. A levél csak másolat volt ugyan, az igazi bizonyára otthon várt a fiúra. Újabb teher landolt vállaimon. Egy lehetőség, amely hatalmas áldozattal járhat.

- Te mit gondolsz? – kérdeztem halkan, a sorokat bámulva melyek egyszerre voltak csodásak kialvatlan gondolataimnak és borzalmasak a szívemnek.

- Nem hiszem, hogy számít bármit is. Ha ellent mondok, ránk hozom a bajt. És ez egy jó lehetőség, bejutni oda.

- Ez egy kiváló lehetőség bejutni oda. – emeltem fel fejem, hogy a város közepén álló beton monstrumra meredjek pár pillanatig, mint régi ellenségre. – Hajlandó vagy vállalni a felelősséget, ami ezzel jár?

- Vállalnom kell. – suttogta lassan kihúzva ujjaim közül a papírt. Már döntött. Bár őrült gondolataim támadtak Yuna kiszabadításáról mielőtt még elítélik, ha Yeosang nem akarta volna vállalni, nem küldöm oda a levél ellenére sem. – A családomnak rengeteg juttatást garantálnak értem cserébe. Az ikreknek szüksége van rá. – bólintottam, Yeosang tekintete hálás volt. – Nem kell aggódnod, sosem árulom el a feketéket.

- Tudom. – mosolyodtam el halványan, bizalommal. Persze, hogy tudtam.

***

CRIMSON PUNKS

Nehéz szívvel néztem hátra a mostanában mindig csendes táborra, Sana engem figyelt az egyik fatönkön ülve, biztatóan intett nekem. Jeongin rám mosolygott, mély sóhajjal fordultam ismét az út felé és szorosabban markoltam hátizsákom pántját. Nem kerestem meg a teljes összeget, amire szükség lett volna, de Felix, bár szinte látni sem lehetett mostanában, nagylelkű volt a fizetésemmel. A többiek ezt ugyan nem tudták, nekem megmelengette a szívemet. Reméltem, hogy hamarosan jobban lesz a történtek után. Reméltem, hogy valahogyan vissza fogok tudni jönni ide, minél hamarabb. Szükségem volt rájuk.

- Legkésőbb egy hónap múlva hozok neked könyveket. – mosolyogtam Jeonginra, az eddigi biztató mosolyba belevegyült némi bánat.

- Remélem, hogy visszajössz. – bólintottam és megfogtam vállát, majd magamhoz öleltem. Ő volt az utolsó, akitől elbúcsúztam. Nehéz volt a szívem, de úgy éreztem, azzal, hogy segítek rajtunk, jóvá teszem a hazugságom. Szüleimnek ez az egy hónap az etetésem nélkül máris könnyebb volt.

Jeongin a rét túl feléig kísért, majd sokáig hátamban éreztem tekintetét. Nem mertem hátra nézni, mert attól féltem, akkor egyszerűen csak fognám magam és itt maradnék.

Minden megtett lépés a város felé jobban lehúzta vállaim, egészen kimerültem, mire hazavonszoltam magam. Haza. Furcsa módon az ósdi ház, melyből áradt az ismerős bűz, nem érződött otthonnak többé és erről gyomrom ideges görcse is biztosított.

Óvatosan kopogtattam be lakásunk ajtaján, nem éreztem helyén valónak csak úgy benyitni. Anyám könnyes szemekkel borult nyakamba és halmozott el csókokkal. Apám biztatóan veregetett hátba, lelkesek voltak. Boldogok voltak.

A vacsora otthonos íze kissé meglazította a görcsöt, ami a testemet szorította és evés után az utolsó kis érméig átadtam nekik minden vagyonom, egy pillanat tétovázás nélkül. Hálálkodásuk kellemetlen volt. Idegen érzés és kellemetlen, rengeteg féle módon. Nem éreztem helyesnek hálájukat, de nem éreztem természetesnek sem.

Este anyám tiszta ágyneműt húzott nekem, pizsamám frissen mosott illattal várt rám. Annyi földön átvészelt éjszaka után a legnagyobb áldás ágyam volt. Régen mindig panaszkodtam rá, most azonban sokkal kényelmesebbnek éreztem. Azonban hiányoltam a többiek éjjeli neszeit, nehezen aludtam el első éjjel, a gyomorgörcs pedig reggel újult erővel vett uralmat testemen. Valami nagyon nem volt rendben.

VII.

Az este további része síri csendben telt. Felix láthatóan dühös volt, ez ellen pedig nem nagyon tudtunk tenni. Hyunjin és Momo vállalta az éjszakai műszakot, vezetőnk sötét tekintettel figyelte, ahogy kisétálnak egymás mellett az épületből, mintha aggódott volna.

- Mi a gond? – kérdeztem halkan, mikor belebújtam a mellette levő hálózsákba.

- Kiszámíthatóak vagyunk. – válaszolt ugyanolyan halkan, aprót biccentettem. – Meglepte őket a támadás mégis tudták hol lehet az őrszem. – túrt hajába a plafonra meredve. – Ha Momo lett volna, eltalálják a magasságot, láttam. Ha bármelyikünk lett volna, akár holtan is leeshet.

- Úgy fest Hyunjin megmentette valamelyikőnket, megint. – céloztam a Han parton töltött napjukra. Rám lesett, majd megrázta a fejét.

- Nem fogok veled ilyet játszani Chan. Nem beszélek róla. – halvány mosollyal a plafonra néztem, nem erőltettem a dolgot, jól tudtam, hogy nincs értelme.

***

Momo könnyedén surrant át az ágon, ami nekem feladta leckét nem is olyan régen, én pedig kinézve egy fát, ami nem bővelkedett túlságosan alacsonyan levő ágakban, fellendültem a legfelső még megbízható ágakra egy pár perc alatt. Innen fentről rá lehetett látni a városra és ezernyi fényére. Hirtelen rettentő távolinak tűnt az a pár kilométerre levő élet, ami türelmesen várt haza. Eltöprengtem rajta, mit fogok tenni, ha két és fél hét múlva hazalátogatok, hogy hű maradjak a hazugságomhoz. Mit fogok mondani, milyen hazugságokat fogok még összehordani.

Gondolataim egy darabig lekötöttek, de az éjszaka hosszú volt. Nem hittem volna, hogy az éjszakai őrség ennyire húzós. Momo néha ellenőrző jelzést küldött, amire válaszoltam és a tüzet őrző Seungmin is.

Egy ponton nem sokon múlott, hogy leforduljak az ágról az álmosságtól, az ijedtség azonban elég volt, hogy ébren tartson néhány további óráig. Nem haltam bele az első pár napba, sem az első éles bevetésekbe, nem úgy fogok meghalni, hogy lezuhanok egy nyárfa tetejéről.

A reggel lassan köszöntött be, a szürkületet szinte áldásként üdvözöltem, Momo pedig nem sokkal napkelte után átegyensúlyozott a Han felett, kissé elgémberedett tagokkal lejjebb ereszkedtem az ágakon, majd bokáim bemelegítve lehuppantam a földre.

- Ügyes voltál. – dicsért meg mosolyogva és beleborzolt hajamba, álmosan viszonoztam mosolyát és utána vonszoltam magam a hangár felé. Az egyetlen dolog, ami gondolataim közt forgott, egy jó kávé volt, de tudva, itt nem igazán fogok egy igen jó kávét inni, kiegyeztem a hálózsákomban és három óra alvásban.

***

Szokásos nappali útvonalamat semmi sem zavarta meg, így egy jót aludtam kedvenc a tisztásomon, a kellemes napon, mielőtt folytattam volna az utamat, kicsit megszaporázva lépteimet.

Az erdő szélén tétováztam kicsit, kissé új érzés volt, hogy nem kellett Hyunjint várni, de emlékeztettem magam, azért mert épp a táborban alszik. Momo azt mondta egész éjjel képes volt fent maradni már az első napon, hogy őrködött, ismét megcsodálhattam kitartását és akaraterejét. Tudtam, ha rendesen ki tudjuk képezni harcban is, páratlan kalóz lesz. Talán egy nap valóban közénk fog tartozni. A gondolat kellemes volt. Vele együtt tizenegyen lettünk volna, sok év után megint.

Észre sem vettem, mikor értem vissza a tábor környékére, csak a réten alvó Jeongin emlékeztetett rá, a fiú megint ellógta az egyik óráját, hogy a selymes fűben alhasson. Ma nem rugdostam fel, én is aludtam és senki sem hányta a szememre.

Hyunjin és Momo is fent volt már, amíg az utóbbi Woojinnal és Changbinnal egyezkedett valamin, az előbbi egy bögre kávéval görnyedt egy tankönyv fölé és valahogy még jegyzetelni is tudott.

Bevonulva a hangárba, az irodában dolgozó Chanhoz csatlakoztam, úgy festett a szállítóleveleket nézi át, így mellé telepedtem és figyeltem egy darabig miben mesterkedik.

- Ebből rendelhetnénk többet legközelebb. – tolta elém az egyik drogkartell papírjait. – Elfogyna. – felkapva bőrnoteszem felírtam az eddiginél egy nagyobb mennyiséget magamnak. Ugyan Minho és Jisung már oda volt, mindig akadt legközelebb.

Egészen estig elfoglaltuk magunkat a rendelések átnézésével és a számolgatással, tulajdonképpen eseménytelenül telt el a nap. A végén pedig hálás voltam, hogy tagjaim kinyújtóztatva kiszabadulhattam a kis keleti falra épült szobából, aminek egyetlen kis ablakán már rég nem jutott be semmilyen fény.

A reggel hamar megérkezett a kis táborba, én pedig Hyunjint felkeltve ismét kemény edzésre fogtam a fiút. Továbbra is hosszú állt út előtte rengeteg edzéssel és kemény munkával ahhoz, hogy kalózzá váljon. Vasakaratát megerősítve, némán, szinte bármiféle érzelem kimutatása nélkül dolgozott, kijavítva minden hibát néhány próbálkozás alatt, amire rávilágítottam. Példáját követve monoton javítottam hibáit és minden alkalommal keményítettem támadásaimon, lassan elérve saját fizikumom limitjét. Mindkettőnkről csurgott az izzadság, néha türelmetlenül csapta ki szemeiből fekete tincseivel együtt. A tanuló Jeongin és a mellette üldögélő Sana döbbenten figyelték az egyre hosszabbra húzódó edzést, nem voltam biztos benne mikor vált türelmünk egyfajta háborújává, de ha Momo nem ront közénk a délután közepén, még sokáig húzódott volna.

- Felix, Woojinék valami nagy ostobaságot fognak csinálni. – fogta meg vállaim határozottan, értetlenül meredtem rá. – Bementek a városba… Tegnap megvertek egy srácot, nagyon csúnyán, Changbin rá tudta venni, hogy ne csináljon butaságot, de szerintem oda ment vissza, Changbin meg ment utána. – hadarta gyorsan, dühös morgással dobtam el a gyakorló botot és besietve a hangárba száraz ruhát húztam, majd a kezeit tördelő Momoval a sarkamban indultam az erdő széle felé. A nap egyre narancsosabb fénye megfestette az utat nekünk, későre kezdett járni. Naplemente után pedig nem akartam a városnak még csak a közelében sem tartózkodni.

***

- Hyunjin, gyere! – Chan hangjára felkaptam a fejem, egy tiszta pólót és kapucnis pulcsit hozott felém. Nem tudtam hová megyünk. – Te jobban ismered a várost. Ha Felixék nem találják meg őket időben abból komoly baj is lehet. – Húzta át fejemen a pulcsit, mikor átvettem a felsőt és ráhúzta az ujját a kendőmre. – Ne vedd le! – nézett rám nyomatékosan. – Még jól jöhet. – lökött meg finoman az ösvény felé, megértettem, csak én megyek, Chan marad, hogy legyenek elegen a táborban. Biccentettem neki és hátamban érezve Jeonginék tekintetét, tempós kocogásban indultam a város felé.

Biztosra vettem, a szórakozóhelyek közelében kell őket keresnem, így a lehető legrövidebb úton szeltem át a külvárost. Reméltem, nem kell bemennem a belvárosba, hanem Woojin is inkább a külváros nyugalmát élvezi, akárcsak a többiek, akiknek rejtegetni valójuk van.

Fejemre húzva a kapucnit, a földre szegezve tekintetem és zsebeimbe mélyesztve a kezem, hosszúra nyújtottam lépteim, most az egyszer hálát adtam alkatomból adódó hosszú lábaimnak.

Egyik sikátort hagytam el a másik után, csendesek voltak az utcák, már-már néptelenek, így a sikertelen próbálkozás után az egyetemi szórakozó negyed felé kanyarodtam, ezek az utcák már sokkal jobban nyüzsögtek.

Aggódva pásztáztam a tömeget. Megfordult a fejemben, Felixék már rég otthon vannak és Channal nagy bajba kerülünk, ha kiderül, ő küldött utánuk. És aggódtam, úgy bele fásulok az ismerős arcok után való keresésbe, hogy átfutok felettük, mikor megpillantom őket, hiszen úgy a tudatomba égtek és elsietek mellettük.

Bár rengeteg gondolat repkedett a fejemben, megéreztem a pillantást magamon, és az utca túlfelére meredve szembe találtam magam a tegnapi lánnyal. Ajkai jól láthatóan formálták a „crimson” szót, mögötte pedig egy magas, bőrkabátos alak feje fordult felém a lány szavaira. Enyves félrebillentette fejét és végig mért, majd biccentett, viszonoztam, mielőtt ismét az ellenséges lányra néztem volna. Macska szerű szemei meg se rezzentek, úgy követtek, ahogy tovább haladtam.

Egy pillanattal hamarabb vette észre a szirénák villanását és feje oldalra csapódott, én pedig előre meredtem, ahogy szememet érték a kék és vörös fények. Kisebb tömeg verődött már össze, bár a kocsik fékének csikorgása éppen csak elhalt. Kezem kivéve zsebeimből hallgattam megérzésemre és könyökömmel utat vágtam magamnak a méltatlankodók között. Egy egyenruhás férfi háta tárult elém, apró kezet csavart hátra, amiből pillangókés fordult ki és esett csörömpölve a földre. Szemem végig rohant a tömegen, Woojin az emberek között állt és a jelenetet figyelte, mielőtt hátat fordított volna, hogy elillanjon, akárcsak a mellette álló apró termetű Changbin, akinek csak fekete kapucniját pillantottam meg. Érzékeltem, hogy megmozdul mellettem a tömeg, gondolkozás nélkül fordultam szembe és álltam el Felix útját, döbbenten meredt rám. Nemet intettem a fejemmel, tekintete pedig ha lehet, még sötétebb lett, de nem álltam el útjából.

- Nem csak egy crimsonért felelsz. – mondtam halkan, téve felé egy lépést, ő pedig tett egyet hátra, belátva igazam. Hátra néztem a vállam felett, Momo minket nézett a még nyitott kocsi ajtóból, biccentettem neki, apró füttyel válaszolt, mire a rendőr ránézett, de mire felénk fordult, hogy kövesse tekintetét, mi már magára hagytuk a bajba jutottat.

Némán követtem Felixet vissza arra, amerről jöttem, a feketék még mindig ugyanott álltak, ismét minket figyelve. A lány tett felénk egy lépést, de Enyves megfogta a csuklóját és nemet intett neki a fejével, elfordítva róluk sötéten villogó tekintetem, előre meredtem Felix válla felett. Láttam rajta mennyire dühös, nem kellett hozzá megkérdeznem, eleget gyalogoltam a dühös Felix mögött, hogy felismerjem tartását.

Sötétedésre kiértünk a városból, Felix pedig lassított kicsit, de továbbra sem szólt egy szót sem, csak tette egyik lábát a másik után, maga elé meredve.

Az erdő szélén Woojin és Changbin várt minket, Felix eltrappolt mellettük, az én tekintetem pedig csak egy pillanatra villant Woojinra, mielőtt tovább haladtam volna. Changbin könnyedén sorolt be mögém és a néma menet négy taggal kiegészülve folytatta útját.

Jeleztem a tábornak, mikor a mezőn jártunk, mert úgy festett Felix túlságosan el van veszve gondolataiban, a válasz sürgető volt és éles és Felixtől származott. Felismertem, bár eddig csupán egyszer hallottam.

A tábortűz mellett megtorpantam, ahol Jeongin üldögélt, és figyelte a hangár felé vonulókat.

- Hyunjin? – szólalt meg Felix halkan a hangár ajtajában, a többiek már besétáltak mellette. Nagyot nyeltem és remegő kezeim zsebeim mélyére rejtve megindultam felé, lehetőleg nem túl lassan, hogy ne feszítsem túl a húrt. Mindenki egy kis körben álldogált, csatlakoztam Chan mellé, Felix pedig szorosan mellettem állt meg. Hangja erejétől összerezzentem. Emlékeztem a hangnemre, amit megütött, mikor támadóinkat fenyegette, ez most sokkal rosszabb volt. Hogy a zárt hely miatt, vagy valóban rosszabbul hangzott, nem tudtam volna megmondani. Mondandója nagy része Woojinnak szólt, a többieknek pedig inkább intő példa volt, úgy éreztem én magam kapom a fejmosást. Mikor Felix kifakadása végére ért, felém fordította fejét, nem mertem ránézni. – Köszönöm. – szólalt meg a kiabálástól rekedt hangon. Felé fordítottam fejem, sokkal nyugodtabbnak tűnt, mint pár perce és finoman meglökött a vállával. – Mondjátok el pontosan mi történt, hogy tehessünk egyáltalán valamit, ha tudunk. – célozta szavait Changbinnak és Woojinnak, majd minden további nélkül a kis külön szoba felé indult.

Lassan széledtünk szét, én pedig úgy döntöttem beszámolok Jeonginnak, aki továbbra is ki volt hagyva a fejmosásokból, őszintén, irigyeltem érte. Kérdőn nézett rám, én pedig lehuppanva mellé mindent elmondtam neki, amit tudtam.

***

Nem tudtam hová visznek, nem tudtam mi fog történni velem, csak azt tudtam, hogy rettegek és mégis, rendkívül hálás vagyok Hyunjinnak. Nélküle Felix komoly bajba került volna. Úgy éreztem, a fiatal fiú érkezése óta legalább a többiek nem kell most aggódnom, elég, ha magam miatt aggódok.

Durván rángattak magukkal, átkutatták a zsebeim, pillangókésem mellé pedig egy vörös anyagdarab került a bizonyítékok közé. A döntő bizonyíték, már kérdéseket sem kellett feltenniük. Kalóz.

Tovább cipeltek. Hatalmas volt ez az épület. Próbáltam gyorsan körbe nézni, fiatal fiúkat láttam, egy kisebb csoportot az egyik folyosón, rám meredtek. Annyi idősek lehettek, mint mi, egyenruhát viseltek. Mégis mi ez a hely?

***

Felix másnap nem bukkant fel. Pontosabban alvásnál sem láttam már és akkor sem került elő, mikor Chan visszaért a nappali őrjáratból. Jeongin és én együtt gyakoroltunk, utána pedig segítettem neki tanulni, Sana ugyanis túlságosan zavart volt, hogy koncentráljon, Seungmin próbálta kimozdítani a letargiájából.

Így telt a második nap is.

Majd a harmadik, Felix jelenléte nélkül, eseménytelenül, nyomasztó csendben.

A hónap vége pedig vészesen közeledett.

VI.

Másnap reggel korai zajokra keltem fel. Kint még köd ült és kavargott lábaim körül, ahogy egy plusz pulóverbe bugyolálva magam, kiléptem a hangár ajtaján. A parázs már csak épphogy fénylett, a reggel tompa fénye pedig erősödni kezdett, azonban lámpák adtak elég erőt a látáshoz. Egy autó lámpái. A motor halkan zúgott és három alak beszélgetett mellette. Felismertem Felix mély hangját, közelebb érve pedig Jisung és Minho bontakozott ki a homályból. Minho üdvözlően rám mosolygott, mire Felix is hátra fordult. Egy pillanatig bámult rám, majd biccentett, elnyomva egy ásítást viszonoztam.

- Hogy van a karod? – néztem Jisungra, mosollyal intett nemet a fejével.

- Alakul. – nyugtázta vidáman. Kedveltem a vicces, mindig vidám fiút.

- Ha másfél hét múlva nem jöttök, utánatok küldünk valakit. – tért vissza Felix a beszélgetéshez.

- Általában egy hét, de az időjárás nem a legkedvezőbb. – bólintott rá a kijelentésre Minho beleegyezően és beülve a volán mögé megvárta, míg Jisung behuppan mellé.

- Csak óvatosan. – paskolta meg Felix a motorháztetőt, az idősebbik fiú intett, majd gázt adott. Figyeltem, ahogy a kisméretű dzsip könnyedén megfordul a homokon és eddig egy számomra láthatatlan úton megindul. – Gyere! – nyomott Felix hirtelen a kezembe egy seprűt, értetlenül néztem rá, nem tudva mit kell sepregetni az erdő közepén, de követtem. Ő maga felkapott egy másik seprűt és megindult az úton, amin Minhoék elhajtottak. Néma csendben haladtunk az egyre világosodó erdőben, egészen egy Y kanyarig. Ott leeresztette a seprűt és a tábor felé indulva elkezdte eltüntetni a keréknyomok egyik sávját. Megértve mi célt szolgál a tevékenység, szorgosan követtem példáját, egészen kimelegedve a munka végére, még pulóveremből is kibújtam és derekamra kötöttem. Felix törte meg a hosszú ideje tartó békés csendet. – Tegnap – felnéztem rá, egy pillanatra megtorpanva – nem tűntél túl boldognak, mikor megemlítettem az iskolát. – meglepett, hogy volt ideje elemezni az érzéseimet a tegnapi veszekedés hevében.

- Valóban nem voltam túl boldog tőle. – értettem egyet vele, hiába valónak látva letagadni a nyilvánvalót.

- Miért? – ismét fellestem rá, kíváncsian nézett rám. – Amint tudod, mi nem vagyunk túl… műveltek. Bárki kiváltságnak venné a tanulást, te miért nem?

- Ha a szüleimnek nem lenne szüksége pénzre, nem keveredek ide – tisztáztam elsőnek a már ismert tényt – és tudom, hogy nem tartozom ide, – Felix bólintott – de még kevésbé érzem magam otthon az iskolában. Tudod, a városban nem sok kiváltságod van, ha nincs elég pénzed. Neked talán másképp tűnik, de sok embernél sokkal jobban éltek itt kint, kívül a törvényeken. Nekem már az is hatalmas kiváltság, hogy az állam pénzén tanulhatok, és nem szüleim fizetik a tandíjat. De emellett iskolai egyenruhát és könyveket kell vennünk, arra pedig nem túl sok jut. Két éve szerintem, hogy kinőttem az egyetlen egyenruhám. – kis szünetet tartottam – Én egy vicc vagyok az iskolában, a szép, csinos, gazdag gyerekek között. – fellestem rá, maga elé meredve dolgozott.

- Sajnálom, hogy felhoztam. – nézett fel rám hirtelen. – Mármint tegnap.

- Nem kell bocsánatot kérned miatta. – intett nemet a fejemmel. – Nem ismertek, ahogy én se titeket, se a világotokat. De attól még lenyűgöz. – kíváncsian nézett rám. – Néhány éve láttalak titeket először, a nyugati tengerparton, azóta szerettem volna a része lenni annak, amik vagytok. – mosolyodtam el a kissé az ostoba emléken, de Felix nem nevetett ki, ellenben nemet intett a fejével.

- Azok nem mi voltunk. – megütközve pislogtam rá előre hulló, már kissé izzadt tincseim alól, majdnem a táborban voltunk és végre a nap is sütni kezdett, lassan felszárítva a ködöt. – Nem mi vagyunk az egyedüli kalózok. – mosolyodott el döbbenetem láttán. – Akiket tegnap találtunk egyértelműen nem azok, de nem egy csapat van az erdőkben megbújva. Van, aki étellel és alkohollal, drogokkal kereskedik, ahogyan mi is, van, aki szívességekkel, ahogyan a feketék teszik. Akiket láttál. Ők járnak csak ki a nyugati partra. – A feketék. Apám valószínűleg nem ismerte a különbséget, de így értelmet nyert az erőteljes piros jelzés, amivel mindenki jelölve volt a csapatban. Egymást megismerték, azért nem lett volna értelme. A többi kalóznak szólt. – Talán ott jobb vezetőbe botlottál volna. – határozott nemet intettem fejemmel és rá szegeztem a seprűm, mire pislogott párat.

- Ha nem tartod magad annak, ne várd el, hogy mások annak lássanak. A többiek szeretnek téged, együtt nőttetek fel és bíznak a döntéseidben, de nem előttük kell jó vezetőnek tűnnöd. A vezetőség diplomáciai poszt, a csapatod előtt nem névvel rívod ki a tiszteletet.

- Mi… - ütötte le seprűjével az enyémet.

- Tegyük fel, hogy valami miatt tárgyalnod kell egy másik csapattal, nem ismeritek egymást, nem ápoltok jó kapcsolatot. Bíznod kell magadban ahhoz, hogy azt lássák, magabiztos vezető vagy. Nem elég azt a látszatot kelteni.

- Mégis hogy bízzak magamban, ha neked is az első dolgod megkérdőjelezni, mit teszek jól és mit nem? – fakadt ki, hangja pedig kicsivel finomabb lett, kicsivel magasabb, halkan elnevettem magam és megráztam a fejem.

- Nem azért kérdőjeleztem meg a képességeid vezetőként, mert nem vagy az, hanem mert nem akartad, hogy tiszteljelek, el akartál rettenteni. – döbbenten bámult maga elé, majd fel rám.

- Tudod pont ezért vagy olyan idegesítő. – elnevetve magam sepregettem tovább a keréknyomokat, behátrálva a táborba és eltéve az eszközt. Még mindig csak páran voltak fent, de nem bántam, lehuppanva egy farönkre élveztem a kora reggeli napsütést, amit megszűrtek a lombok.

***

Követve Hyunjin példáját befejeztem a munkát, majd egy ideig tébláboltam a raktár körül, mielőtt megközelítettem volna a napfürdőző fiút.

- Nem úgy értettem, hogy idegesítő vagy.

- Nem vettem magamra. – hunyorgott rám felém fordulva. Nem értettem óvatosságom. Tudtam, hogy nem vette magára, mégis bizonytalan voltam. Tudtam, hogy nincs több lövésem, de nem hittem, hogy ez a tudat ennyire meg fog zavarni. Azt sem értettem miért ejt ennyire kétségbe a gondolat, hogy elmegy. Tudtam, hogy Jeongin rettenetesen hiányolná, hogy Channak nagy segítség, hogy Momo és Sana rajong érte. Biztos helyes volt vagy mi, nekem az ilyesmi nem sokat nyomott latba. De valami benne olyan közelinek tűnt. Olyan közel éreztem magamhoz. Csodáltam makacsságát, kitartását és türelmét. Okos volt, ami szintén egyfajta csodálattal töltött el, nem csak úgy volt meg a magához való esze, mint nekünk, lexikális tudása nekem teljesen új volt. Emlékeztem, hogy Shiro is sokat tudott, de nem volt ennyire bölcs. Amit Hyunjin a vezetőkről mondott, tetszett, igaza volt, és én magam sosem gondoltam volna bele ebbe magamtól. Nem a csapatom előtt kellett jó vezetőnek tűnnöm, hiszen tetszett, vagy sem, ismerték minden apró hibám.

- Amit arról mondtál, hogy milyen jó vezetőnek lenni, köszönöm. – elmosolyodott, amitől szinte felragyogott arca.

- Nem is vagy annyira önfejű, mint hittem. – nézett rám, apró nevetéssel hajtottam le fejem és lehuppantam mellé.

- Emlékszel mikor megkérdeztem, hogy megölnél-e bárkit innen gondolkodás nélkül?

- Nehéz lenne nem emlékeznem.

- Én sem tudnám megtenni. - ismertem be halkan, szintén a nap felé fordulva. – Tudom, hogy a frászt hoztam rád, mikor felkergettelek a fára, és talán komolyan bántottalak volna…

- És komolyan bele akartál lökni a folyóba?

- Azt hiszem igen – ismertem be – De hogy a saját kezemmel öljek meg valakit, akivel évek óta együtt élek itt, jóban és rosszban, képtelen lennék rá.

- Ez azért megnyugtat. – oldalra lestem rá, bár az egyre erősödő nap miatt nem sokat láttam belőle. – Mégis csak vannak érzelmeid.

- Persze, hogy vannak érzelmeim. – egyenesedtem fel felháborodva.

- Pedig már kezdtük megkérdőjelezni. – borult Chan a nyakamba hátulról, mikor halk nevetéssel nemet intettem a fejemmel. – Mit csináltok itt kint gerlepár? – Hyunjinnal egyszerre fintorodtunk, hófehér bőrű barátom csak vigyorgott rajtunk.

- Minhoék után takarítottunk.

- És mintha végre nem akarnátok kitépni egymás torkát, csodás reggel én mondom. – engedett el és mellénk huppant. Mind imádtuk ezeket a reggeleket, de kevesen élveztük csak általában, mert az éjszakázás hosszú alvással járt. – Sana fél órája elindult járőrözni. – bólintottam kijelentése hallatán, majd élveztük kicsit a beálló csendet.

A következő felkelő Jeongin volt. Mire kicsoszogott a hangárból, Hyunjin és Chan két gyakorló fegyverrel állt egymással szemben, én pedig törökülésben ülve az egyik tönkön, javítgattam Hyunjin hibáit. Így kívülről sokkal könnyebb volt átlátni, mit kell kijavítania. Jeongin némán huppant le mellém, hátát vakargatva, és figyelte a párbajozókat. El kellett ismernem, Hyunjin ismét úgy festett, mint aki képes összpontosítani és hajlandóságot mutat a fejlődésre. A harc azonban viháncoló fogócskába fulladt egy ponton, hitetlenkedő fintorral ingattam fejem, karjaim keresztbe fonva mellkasomon és felkapva pár termést, megdobáltam a bohóckodókat.

- Ha ennyire nem koncentráltok akár meztelen is odaküldhetjük az ellenség elé, ugyanannyi esélye lesz. – morogtam sötét hangon, visszafojtott vigyorral hajoltak meg előttem derékszögig, majd a rajtuk derülő Jeonginra hunyorogtam. – Talán ideje lenne, hogy a mi kis maknaenk vizsgázzon egyet. – meglepetten pislogott rám, mosolya pedig elhalványult. Talpra állva elvettem két fegyvert és odadobtam neki az egyiket, Chanék pedig arrébb vonultak, hogy önállóan dolgozzanak tovább.

Jeongin nagyon sokat fejlődött Sana kis oktatása alatt, büszke voltam rájuk. Sanara is a jó munkáért és Jeonginra is a jó tanulásért. Mosolyogva veregettem meg vállát, mikor sikeresen kivédett egy nagyobb támadást és elengedtem ennyivel, miközben Hyunjin és Chan továbbra is körbe játszott minket. Jó volt látni, ahogy Hyunjin beilleszkedik, főleg azok után, beismerte, nem igazán tartozott az iskolába sem, ahova járt. Ha nem kell nekik, magukra vessenek.

***

Hogy mert Felix és köztem egy fajta módon tisztázódott a helyzet és hajlandó volt emberszámba venni, vagy más okból, de a nap rendkívül jó hangulatban telt. Sana délelőtti járőrözése végén egy nevetéstől visszhangos tábort talált, meglepett mosollyal nézett körbe.

Délután pedig békés egyetértésben indultunk meg a városba, hogy bevásároljunk. Az erdő szélén Felix megérintette csuklóm és követve példáját, levettem a kezemre kötözött vörös anyagot, majd zsebembe gyömöszöltem.

Nem sokat beszéltünk a házak között haladva, látszott rajta, hogy kényelmetlenül érzi magát a városban, így nem zavartam, csak baráti távolságban tőle éreztettem vele, itt vagyok mellette. Reméltem, az én nyugalmam azért hat rá valahogyan. Tudtam, hogy az emberek rossz szemmel néznek a kalózokra, de nekem egyelőre nem volt semmi, ami a szívem nyomta volna, a szüleimnek leírt hazugságon kívül.

A boltba beérve Felix felengedett kicsit, én pedig készségesen cipelve a kosarat követtem körbe, hagyva, hogy mindent beledobáljon, ami kellett. A néma bevásárlás közepén pedig megéreztem a tekintetet a hátamban. Bizsergett tőle a tarkóm és pulóverem takarásában égnek állt tőle a szőr a karomon. Nem fordultam hátra. Ha néznek, ne fordulj hátra, soha. Ezt magamtól is tudtam, de Sanatól ismét megtanultam első napjaim egyikén. Csendben tűrve megvártam, míg Felix a kasszához fordul és elkezd felpakolni, de nem tudtam szemem sarkából kilesni ki lehet az, aki lyukat próbál égetni hátamba, így megvártam, míg kitértünk a boltból, szatyrokkal felpakolva. Az érzés a hátamban megszűnt, de gyomromban ott maradt egy figyelmeztető kis görcs, nem hiába figyeltek.

Csendesebb környékre érve a zajos üzletsorról, óvatosan Felix szatyrai után nyúltam, vidám meglepettséggel nézett rám, de komor tekintetem látva a halvány, kérdő mosoly, amivel szóra nyitotta száját, elillant.

- Valaki figyelt minket a boltban. – válaszoltam kimondatlan kérdésére halkan. – Inkább a te kezeid legyenek szabadok. – csak elnézett rólam, tekintete körbe járt, felmért, és szó nélkül bízta rám szatyrait.

Alig tettünk meg egy sarkot, hideg kéz fonódott számra és meghallottam egy kés pattanását, akárcsak Felix, századmásodpercek alatt fordult hátra.

- Jobb, ha egyikőtök sem sikít. – a lány hangja egészen mély volt, magabiztos, már-már fellengzős, láttam Felixen, hogy lázasan gondolkozik, miközben a lányra mered – Gondolom, tudjátok, hogy megy ez. – hirtelen mozdulattal társam felé lendítettem az összes szatyrot, miközben a lány éppen beszélt, bíztam gyors eszében, hogy elkapja őket, és a meglepetés erejét kihasználva oldalra csaptam fejem, leguggolva, kitérve a torkom körül lebegő kés elől és kicsavarva kezét próbáltam fegyvertelenné tenni. Nem engedte el fegyverét, így biztos voltam benne, valóban érti, amit csinált, túlzott magabiztossága csak azt jelezte, fogalma sincs kiket szemelt ki áldozatnak. Elnevette magát, de nem tudott kiszabadulni szorításomból. – Belekötsz egy kalózba, kedves? – hátra lestem Felixre, a fiú a lány copfja felé intett állával, fekete anyag volt hajgumija köré tekerve. Vezetőm halkan füttyentett, felismertem a jelzést és rámeredve tehetetlenül vártam, hogy elillanjon, majd elengedtem támadónkat. Dühös lendülettel fordult felém, magas volt lányhoz képest. Felix hiánya pillanatnyi döbbenetet okozott neki, így kikapva zsebemből a vörös anyagot csuklómra tekertem, tekintete elkerekedett, majd dühös lett. – Ez a mi területünk vörös – lendült felém, én pedig kitérve heves suhintása elől, jól ismerve a várost, elszeleltem.

***

Alaposan beszürkült, mikor Hyunjin kocogó alakja feltűnt az erdőbe vezető földúton, úgy festett jól van. Volt bennem némi bűntudat, amiért hátra hagytam, de állta a sarat. Kérdő pillantással vártam bármiféle jelentést, mikor lefékezett mellettem, de csak intett fejével, hogy induljunk el.

Mikor kilihegte magát, szólalt meg.

- Az ő területük? – tett fel kérdést azonnal.

- A feketék a város egy lerombolt épületében táboroznak, közel a gyár negyedhez. Pontosan nem tudom hol. De nem tiltja semmilyen szabály, hogy bemenjünk a városba bevásárolni. – nem tiltakozott kijelentésem ellen. – Jó jel, hogy fogalma sem volt kik vagyunk, ezért mert bátran játszani kalóz mivoltával. Láttad az arcát?

- Egy pár pillanatra. – biccentett.

- Jobb, ha ketten emlékszünk rá, az már biztosabb, ha bármikor máskor találkoznánk vele. Könnyebb azonosítani. – egyetértően hümmögött párat.

- Lopni akart gondolom. – bólintottam.

- Woojin is szokott, de soha nem magántulajdonból. Boltokból, üzletekből. Minden csapatnak megvannak a saját elvei. Nem igazán ismerem a feketéket. Távolságtartóak és tökéletesen titokban tudják tartani magukat. Mostanra mi maradtunk csak Szöul körül. A vörösök és a feketék. – adtam bővebb információt arról, hogyan állunk. – Délebbre még többen vannak. De az árnyék a láng alatt a legerősebb. – elmosolyodott kijelentésemre, igazat adott nekem és ez kisebb sikerélmény volt számomra. Nem mertem nagy szavakat használni körülötte, mióta megértettem, Hyunjin jóval műveltebb nálunk. De ő maga sosem húzta meg ezt a határt.

Mire teljesen besötétedett, haza értünk, a vacsora pedig csendben, gyorsan telt. Szavak nélkül is megegyeztünk, a kis összetűzést titokban tartjuk a többiek előtt. Senki sem hozta fel a várost, előttünk volt a tolvajok beígért látogatása, mindenki gondolatait az kötötte le.

Síri csendben borítottuk sötétbe a tábort, leszámítva a tábortüzet és a mezőre gyűlve mindenki elrejtőzött. Hyunjin könnyedén lendült fel egy fára, majd feljebb segítette maga mellé Momot is. Nem terveztem ma este harcolni, csak takarásba vonultam a szélen. Nekem a napokban elég izgalomban volt részem.

***

A kurjongató társaságot egy kilométernél messzebbről is hallani lehetett. Némán vártunk. Hyunjin mellett ott volt Momo is, de tudtam, ma Hyunjinra vagyunk bízva. Mégsem voltam ideges miatta, bíztam az okos fiúban.

A bagoly selymes, szokatlan huhogása kellően halk volt, hogy másoknak ne tűnjön fel, miközben viháncolva haladtak az egyébként üres tábor felé, mindannyian egyszerre emelkedtünk ki a selymes fű közül, a pokol pedig egy pillanatnyi csend után elszabadult.

Egy lövés dördült, az első, a fegyver pedig a tölgy felé mutatott, ami mögött őrszemünk rejtőzött. Nem láthatták, de a vak szerencse mindig mást pártolt. Felix a semmiből bukkant fel egy pillanattal később. Rövid percek teltek csak el, és a felbőszült vezető nyomán nem maradt harci kedvű betolakodó. Döbbentek voltak és alaposan agyon vertek.

- Hyunjin? – fordult hátra Felix, akárcsak kettejük összetűzése után, a fiú rezzenéstelen arccal, tökéletes egyensúllyal landolt a földön. Sértetlenül, mire úgy festett, mindenki megnyugodott kissé. – Nem akarok még egy mocskos tolvajt még egyszer meglátni itt nyugaton. Nincs szükségünk rá, hogy ránk hozzátok a hatóságokat a ti bűneitek miatt. Megértettétek? – mély hangja visszhangot vert, a sérült kis csapat pedig összerezzent. Megértettem, mikor először hallottam Felixet, miután átvette Shiro helyét, én magam is összerezzentem.

A vesztes csapat olyan némán tűnt el területünkről, mint amilyen zajjal jött. Felix dühösen megrázva fejét, Hyunjinhoz fordult, nem tett fel kérdést.

- Közel sem volt. – válaszolt a fiú higgadtan a szavak nélküli kérdő tekintetre, fellélegezve vonultunk le a hangárhoz. A kezdeti izgalomnak nyoma sem volt. Tudták hol van az őrszem, kiszámíthatóak voltunk ezen a ponton és tudtam jól, ez aggasztja Felixet. Hyunjin egy igazi bevetésen holtan is előkerülhetett volna, bár tudtam, magasabban volt az ágakon, mint azzal számoltak, egy profi csapat számításba vette volna az eshetőséget.

A vak szerencse megint, Hyunjint pártolta.

V.

Ahogy megbeszéltük, napnyugtakor indultunk el a táborból, tehát közvetlen azután, hogy visszaértünk Hyunjinnal. Éreztem a hátamban az aggódó tekinteteket, de megfeszítve állkapcsom most az egyszer nem förmedtem a tehetetlenül bámészkodó csapatra, hogy ugyan foglalják már el magukat a felesleges bámulás helyett. Vállam felett rájuk lestem, hogy biztatóan rájuk biccentsek, mikor indultunk, tekintetem pedig azonnal megakadt Hyunjinon. Nem volt nehéz megtalálni a kisebb tömegben, tulajdonképpen kimagaslott közülük. Fáradtabbnak tűnt, mint azokon a napokon, mikor egész nap mozgattam. Ha kíváncsi lettem volna, kockára tenné-e az életét értünk, már tudtam. Megnyugtatott. Nem bíztam volna rá az életem, ahogy valószínűleg ő még annyira se rám az övét, megnyugtatott a tudat, emberségből többet tett le nálam az asztalra.

Momo finoman oldalba könyökölt, hogy felhívja a figyelmem magára, mikor már egy ideje bámultam a megviselt fiút és belevesztünk a naplementekor már rég homályban pihenő erdőben.

Síri csendben lépdeltünk, de gondolataim olyan hangerővel vertek visszhangot a fejemben, hogy az se tűnt volna fel, ha Woojin dalra fakad mellettem, és bár egyelőre ismerős, saját területeken keltünk át, erőszakkal rávettem magam a koncentrációra és figyelmem onnantól kezdve nem lankadt. Meglepetés mindig érhette az embert.

Nagyjából másfél óra volt átérni az ismeretlen, sűrűbb területre, libasorba fejlődve haladtunk előre, én elöl, Woojin hátul. Momo így teljes takarásban maradt. Pár perc néma menetelés után emberi hangok verődtek felénk a fákról, egyszerre merevedtünk szoborrá.

- Nagyjából egy kilométer. – mormolta Woojin halkan, mikor egy ideje már mozdulatlan álltunk. – Az erdőből sem sok lehet hátra, mert ritkul, szerintem az irtás és a Vaderdő határán levő tuskósor belső oldalán vertek tábort.   – biccentettem és megsokszorozva figyelmem, tovább lépdeltem. Általában nem szólaltam meg felderítések alatt. Egyszerűen szörnyű voltam, ha halkan kellett kommunikálni. Vagy nem lehetett hallani, vagy hangosabb lett, mint szerettem volna.

Az út hamarosan emelkedni kezdett, a hangok pedig erősödtek, így letértünk a kitaposottnak tűnő ösvényről és bekúszva egy bozót alá, egészen a domb tetejéig araszoltunk. Bár az ágak kellemetlenül szúrtak, félrehajtottam egyet, hogy kilássak, tökéletes rálátás nyílt a táborra. Woojin amilyen némán tudott, noteszt húzott elő és egy ceruzát, majd nekiállt gyorsan jegyzeteket készíteni a helyről. Reméltem, visszafelé feljegyez egy útirányt is. gyors számolást végeztem, nem voltak sokan, de többen nálunk.

- Mindenképp csak felderítünk, igaz Felix? – Momo hangja inkább figyelmeztető volt, mintsem kíváncsi, aprót biccentettem. Őrültebb napjaimon talán hülyeséget csináltam volna, de mára beértem egy halál közeli élménnyel. Lehajtva fejem elfordultam a látványtól, hogy jobban tudjak figyelni a hangokra. Fejem a földnek támasztottam és koncentráltam, hogy ki tudjam szűrni a beszélgetéseket. Azokból is a fontosakat.

Tolvajok voltak. Nem esett szó csempészetről és illegális áruról, így megnyugodhattam, az üzleti oldalt nem fenyegették. Annak a veszélye azonban, hogy illetékteleneket vonzanak az erdőbe, fennállt. Nem tűntek túlzottan privát társaságnak.

- És mi van az erdő déli részén? Még sose jártunk arra.

- Ne is akarj oda menni.

- Miért? Manók vannak ott? Vagy gonosz tündérek?

- Kalózok. – pillanatra csend támadt, majd valaki nevetni kezdett.

- Csak nem hiszed, hogy valóban léteznek. A kalózokkal csak az állam takarja el a saját csempész ügyeit. – vissza kellett fognom magam, hogy ne horkanjak fel. Kemény munka volt megkerülni az összes törvényt és az államot, akiknek jó takaró voltunk a saját ügyeik ellen. Kihágásaink valószínűleg hosszabb listát róttak a központban, mint amiről mi magunk tudtunk. – Lehet, hogy jobb helyet is találnánk. Menjünk át délre, a Han partjára! Holnap este. – kisebb éljenzés követte az ötletet, bár akadtak ellenzők is, akik váltig állították, nem jó ujjat húzni a kalózokkal. Nem, valóban nem volt egészséges. Megböktem Momo vállát, jelezve, hogy eleget hallottam és mikor mindketten rám néztek, intettem fejemmel, hogy menjünk.

Némán hátráltunk ki a bozótosból és nyugodtabb lélekkel haladtunk vissza, miközben Jenx valóban nekiállt egy térképet rajzolni legalább az ösvényük közvetlen környezetéről.

- Mit gondolsz? – kérdezte az apró lány, mikor halló távolságon kívül értünk.

- Tolvajok, gyilkosok. Nem sok dolguk van a miénkkel, még ha velünk is megesik egyszer-egyszer ilyesmi. Amíg nem okoznak gondot, felőlem ott maradhatnak.

- Holnap terveznek gondot okozni.

- Remélem, nem üres kézzel jönnek. – válaszolt Woojin vidáman, mire elmosolyodtam. Annyira megkönnyebbültünk, hogy a zseblámpák villogását elsőre észre sem vettem. Érzékeltem, de nem vettem észre. Hirtelen kaptam balra a fejem és felszisszenve lebuktam és lehúzódtam az útról. Még az őrjáratuk is hangos volt. Kurjongatva, trappolva haladtak, ha a fényeket későn is vettem észre, időben meghallottam volna őket. Valaki elsütött egy fegyvert, amiből nem volt nehéz kitalálni, miért találtam töltényt a földön, vihogás követte.

- Legközelebb, ha látom azt a srácot, esküszöm, kifordítom. Előbb a zsebeit, aztán őt magát is. Olyan szerencsétlennek festett, szívességet tennék neki, ha meghalna. – vihogott az egyik. – Esküszöm, elvállalom, a reggeli őrjáratot csak szembe jöjjön velem. – összevontam szemöldököm. A személyleírás ugyan nem volt túl részletes, biztos voltam benne, hogy Hyunjin az illető, akit szívesen „kifordítanának”.

- Gondolod, hogy kalóz?

- Ha léteznek is azok a kalózok, az a srác ránézésre is túl béna, hogy egy csapatban legyen velük. – fogalmam sem volt, miért, de pont olyan dühös lettem rájuk, mint máskor Hyunjinra.

- Felix? – suttogta Momo sürgetően mikor meglátta, hogy homlokom ráncolva meredek a közeledő csürhére, majd megindulok bármi féle jelzés nélkül. – Felix, fegyverük van… - széles ívben kerültem meg a hangos bagázst, Woojin és Momo pedig pulóverem sarkait fogva követett és próbált visszatartani. – Mégis mit akarsz csinálni? – lehajoltam, hogy felkapjak pár tobozt, amik arról a kevés fenyőről estek le, ami errefele nőtt, majd fellendültem egy lejjebbi faágra. Momo és Jenx távolabb húzódott és megindult a tábor felé inkább, hagyva, hogy bajt keverjek, én pedig becéloztam a zseblámpa villogó fényét.

* * *

- Jól vagy? – kérdezte Chan halkan, mikor Felix felszerelkezve Momo és Woojin mellé lépett, hogy elinduljanak a felderítésre, mélyet sóhajtottam, majd bólintottam. – Mert ha csinált valamit, ami tényleg túl megy minden határon…

- Felix már egy ideje túl ment azon a határon, te is tudod. – válaszoltam olyan halkan, ahogyan ő kérdezett, félbeszakítva az üres szavakat, amiket mondani készült, kicsit zavartan köszörülte meg a torkát. – Csak fogalmam sincs, miért akar ennyire halottnak látni.

- Azt hiszem nem te vagy az egyetlen, akit érdekel. – válaszolt szelíd hangon, de Felixet figyelte, miközben eltűntek az erdőben. – Gyere, segíts vacsorát csinálni a többieknek. Beszélni akarok valamiről. – könyökölt oldalba finoman. Tudtam, hogy tud valamit. Egyszerűen rá volt írva. Chanról tehát nem volt nehéz olvasni, amikor nem állt szándékában elrejteni semmit igazán.

Úgy festett jobb segítség vagyok, mint a többiek, mert sokkal nyugodtabbnak tűnt, mint más estéken. Valószínűleg senki sem volt rabszolga munkára fogva a konyhában hétvégente, mint én. – Mégis mi történt? – kérdezte halkan, mikor mindenki hallótávolságon kívül keveredett a tennivalójával.

- Kora reggeltől felküldött minden útba eső fára, aztán dél körül elértük a Hant és átküldött fölötte. Nem lett volna gond, ha nem rugdossa a fát… - húztam el a szám – betelt a pohár – sóhajtottam fel, mikor rám emelte csodálkozó szemeit. – Nem tűrtem tovább, hogy ok nélkül csináljak életveszélyes dolgokat… nem félek egy fa tetején, akkor, se ha fennáll az esélye, hogy letörik alattam az ág, elvégre nem vagyok olyan apró, de az sok volt, hogy a vízbe akart lökni. Kifakadtam, de nem én harcoltam ki magamnak a veszekedést.

- Beleestél? – kérdezte Chan halkan, óvatosan.

- Beleestünk. – javítottam ki, a fiú keze pedig teljesen megállt a zöldség pucolásban. Egy ideig kezét néztem, majd felnéztem rá, hitetlenkedve bámult rám.

- Mármint Felix is beleesett a vízbe.

- Ezt mondtam. – biccentettem aprót. – Felhúztam és utánam jött, meglökött, én pedig bele kapaszkodtam. Amire gondolom nem számított. – Chan aprót sóhajtott és megdörzsölte homlokát, majd folytatta a zöldség pucolást.

- Felix múltjáról nem sokat tud senki. Hogyan került ide, egyszer csak itt volt. Velem együtt. Mikor kicsi volt, megértettem, hogy nem akar róla beszélni, de azóta sem tette. – félrebillentettem a fejem. – Ausztráliából jöttünk egy nagy tengerjárón. Az úti cél nem Korea volt, de meg szándékozott állni a hajó, hogy szükséges dolgokkal feltöltsék. Ausztráliában szinte semmi sem maradt csak homok és mindenféle dolog, ami kinyírhat. Felix nem hiszem, hogy emlékszik rá, nem most volt. Mindenesetre nem ismertük egymást, még a hajón se. De valami bizonyára meghibásodott, bármikor előfordul, és nem olyan messze a parttól elsüllyedt a hajó. Nem sokan élték túl. Felixet a parton találtam meg rengeteg test között. Teljesen ki volt fordulva magából hetekig. Mély sokk érhette. Nem tudom a part és a hajó közt mi történt, de nem hiszem hogy bárkinek is kívánná.

- Szóval tényleg bepánikolt. – sóhajtottam mélyet. Chan csak bólintott.

- Alapvetően nincs baja, ha vízbe keveredik, ameddig önszántából teszi, és nem megy közel hozzá senki igazán. Ha elmondod neki, hogy elmondtam ezt, mindketten halottak vagyunk. – mutatott rám a késsel, mire feltettem a kezeim. Bár hangnemét játékosra fogta, nem kételkedtem benne, Felix valóban nem lenne elragadtatva, ha tudná, tudok róla valamit, amit a barátaival sem szívesen oszt meg.

- Nem igazán szoktunk beszélgetni olyan mély dolgokról, mint egymás múltja és céljaink a jövőben. – halkan elnevette magát.

- Értem értem. De Felix nem rossz srác. Egészen egyedi módon tudja kimutatni, ha valaki fontos neki, persze nem úgy, hogy titokban el akarja tenni láb alól, de ne értsd félre. – félrebillentettem fejem – Hasonlítasz Shirora és szerintem ez zavarja.

- Shiro…? Azt hiszem Felix említette… - motyogtam.

- Említette?

- Mármint egy dühkitörés keretein belül.

- Ő volt a vezetője a Crimsonoknak, mikor ideértünk. Felix rajongott érte. Shirot nem érdekelte ki hogyan vergődött ide, első körben segített és második körben váltunk azokká, akik most vagyunk. Magunktól tanultunk bele, eleinte csak egy rosszéletű kölyök banda voltak, ahogyan pedig felnőttünk, ők is beletanultak, mi pedig tőlük tanultunk. Volt, aki elment, volt, aki elesett. Shiro az utóbbi úton hagyott itt minket. Mindenki tudja, hogy Felix magát okolja érte, még ha nem is beszél róla. Nem külsőleg, de valami benned emlékeztet rá. Ha megfenyegetnél, se tudnám megmondani, hogy mi az. – vont vállat.

A beszélgetésnek Jeongin vetett véget, aki tankönyveivel felfegyverkezve mellém telepedett, míg segítettem Channak. Az idősebb kíváncsian figyelt minket, miközben tanítgattam a kisebbet. Nem zavart, ha újra és újra el kellett magyaráznom valamit és mindent megtettem, hogy vidám maradjon a hangulat.

Ahogy elkészült a vacsora, Jeongin leckéje is véget ért és mindenki körénk gyűlt, meghallgatták a mai tanóra utolsó pár percét, majd együtt kezdtünk enni. Sana segített Jisungnak, aki a rossz keze miatt elég sok nehézséget talált a mindennapokban, és rengeteget is panaszkodott rá. Látszott, az egyszerű segítség mögött olyan testvéri szeretet bújik meg, amit én magam soha sem tapasztaltam meg. Hiányoltam közben ugyan Woojin hangos társaságát és Momot, talán még Felix hiánya is feltűnt, de arra nem fogadtam volna nagy összegben.

* * *

- Szerinted miért csinálja? – pislogtam fel Woojinra a sötétben, már egészen közel a táborhoz, ahol Felixet szándékoztuk bevárni.

- Nem vagyok benne biztos, de mintha Hyunjinról beszéltek volna. – mormolta elgondolkodva, halkan felhorkantam.

- Kizárt. Miért akarna Felix bajt keverni Hyunjin miatt? Gyűlöli… és ma is, ahogy kinéztek, biztos vagyok benne, hogy nem épp a legjobb szórakozásban volt részük.

- Nem lennék olyan biztos benne, hogy Felix tényleg annyira gyűlöli Hyunjint. – mormolta nekidőlve egy fának, a tájat fürkészve. – Láttad valaha is Felixet igazán közel állni valakihez?

- Mármint Channal mindig együtt vannak… - motyogtam – de azt hiszem nem. Hozzá sem áll olyan nagyon közel. – gondolkodtam el. Felix egy bizonyos ponton távolságot tartott mindenkitől.

- Te nem ismerted Shirot, nem voltál még itt, de mióta meghalt, Felixet senki sem tudta kimozdítani az állandó, „felelősséggel tartozom minden életért” állapotból. Hyunjin egy nagyobb probléma most neki. – meglepetten pislogtam párat – egyidősek és esze ágában sincs Felixet tisztelni, magasabb, biztos vagyok benne, hogy erősebb lenne, ha akarna és szerintem éven belül is, de idősebb nála. És okos, makacs és türelmes. – félrebillentettem a fejem és bólogattam párat. Ugyan nem elemeztem ki ennyire a helyzetet, Jenxnek igaza volt. Elfelejtettem néha, mennyire okos, és empatikus.

- De Seungmin és Jisung is egyidős vele…

- De Seungmin és Jisung azóta itt vannak, hogy nyolc évesek lettek.

- Szóval gondolod, hogy Felix próbálja nem megkedvelni, vagy nem kedvelni Hyunjint?

- Csak említsd az ördögöt… - válaszolt halkan, felkaptam a fejem és láttam, ahogy Felix kocogó alakja lassan kitűnik a fák közül. Megkönnyebbülten felszusszantam, majd mikor mellénk ért, lépést tartva vele haladtunk tovább haza.

* * *

A többiek még javában ettek, mikor visszaértünk a táborba, így mi sem maradtunk ki a nap fénypontjából. Gyomrom makacsul jelezte már órák óta, hogy ma még semmi sem került bele, de eddig el tudtam nyomni felesleges problémákkal. Visszagondolva nem érte meg az evés rovására kínozni Hyunjint napkeltétől kezdve és igazság szerint tőle sem szívesen vontam meg az evést, nem csak magam nevében gondolkodtam. A tekintetek ugyan kíváncsiak voltak, senki sem szólt az üdvözlésen kívül, megvárták, hogy együnk. Hálás voltam érte.

- Valami most más. – mormolta Woojin tele szájjal, Chanra, mint ügyeletes szakácsra nézve.

- Hyunjin segített. – vont vállat. – Valami azért ragadt rá a nagyvárosban, aminek hasznát lehet venni. – nem mutattam jelét, bármilyen módon foglalkoztatna az információ, de a kaja tényleg jobb volt.

Egyszer kétszer azért fellestem tányéromból, így találkozott a tekintetem a zöldfülűével, kiskutyaszemei nem kerülték el a tekintetet. „Mi az?” Tátogtam, mire megrázta a fejét. Én is így gondoltam. Reméltem. Nagyon kínos lett volna, ha bárki megtudja, hogy miatta dobáltam tobozzal egy csapat idegent, bár kétség kívül nem emiatt nézett rám úgy ahogy. Hiszen arról nem tudhatott mi történt alig fél órája. Akiknek ráadásul igazuk volt azzal kapcsolatban, pár hete úgy nézett ki, mint aki pusztán abba belehalna, ha át kellene vágni a teljes erdőn. Meglepődnének, ha most találkoznának vele. Kicsit kihúztam magam, Hyunjin igazán sokat fejlődött. Bár nem voltam benne biztos, ez annak köszönhető, hogy folyamatosan próbáltam valamilyen módon elrettenteni, megölni, vagy legalábbis valahogyan fájdalmat okozni neki.

Amint leengedtem a kiürült tányérom és Sana a többi közé rakta, információra éhes szempárok hada szegeződött rám.

- Először is igen, megtaláltuk őket. – biccentettem – Nem tudják, hogy itt vagyunk, tulajdonképpen el se hiszik nagyrészt, hogy létezünk, pont ezért kiváló programot szerveztek nekünk holnapra, és meglátogatnak bennünket. – mindenki huhogni kezdett, aki már jártas volt ebben, mosollyal válaszoltam. – Hangosak és felelőtlenek, ellenben vannak fegyvereik, bár nem hinném, hogy igazán tudják kezelni őket.

- Miből gondolod? – kérdezte Sana aggodalmasan.

- Megdobálta tobozzal őket. Egyedül. – egészítette ki gyorsan Momo, mikor látta, hogy Sanaban megmozdulnak a mostanában gyakorta előbújó anyai ösztönök.

- És erre mi szükség volt?

- Inzultálták H… - Woojin nagyjából két métert gurult hátra, miután talpam találkozott mellkasával, és utána dobtam cipőmet még, mielőtt a döbbent tekintetek kereszttüzében megköszörültem a torkom és kihúztam magam.

- A lényeg, hogy nem igazán gyakorlottak. Első sorban tolvajok. – tereltem a lehető leggyorsabban a témát. – Szóval holnap este kifekszünk csillagokat nézni a mezőre. Már aki egy darabban van. – törtem le Jisungot elég gyorsan. Egy pillanatig bennem volt, hogy megtiltom Hyunjinnak is, hogy ott legyen, de igazán nem akartam, már elég ügyes volt és ez jó alkalom volt tapasztalatot szereznie.

Az este jó hangulatban, csendesen telt el, ma pedig megúsztam az őrjáratot, tekintettel rá, mennyire rossz állapotban kerültünk elő Hyunjinnal. De hiába vártam, hogy végre lefekhessek, még beszélnem kellett vele. – Hey! – huppantam le hálózsákjára tankönyvei közé, mire döbbenten meredt rám.

- Segíthetek…? – kérdezte lassan, érezhetően nagyokat pislogva. Egy pár pillanatig néztem miket tanul, nem segített, hogy fejjel lefelé volt nekem, de valószínűleg megfelelő szögben se értettem volna belőle semmit.

- Én… holnap megyek bevásárolni és tekintettel rá, hogy ismered a várost, gondoltam ebben tudnál segíteni. – félrebillentette fejét.

- Nem tervezed, hogy egy kamion elé löksz? – döbbenten pislogtam párat, hirtelen fogalmam sem volt miért kérdez ilyesmit.

- Én… nem…

- Busz? Vonat? Metró? Eladsz?

- Nem én… - nem igazán tudtam mit válaszolni. Elsősorban, mert semmi ilyesmi meg se fordult a fejemben, másodsorban mert még senki sem feltételezett ezelőtt rosszat rólam és őszintén, rossz érzés volt. Mélyen beszívtam a levegőt és aztán bent is tartottam, miközben ismét a könyveit bámultam. Olyan nehéz volt kipréselni a szavakat magamból, mint a hajótörés után elsőnek víz közelbe menni. Vagy nehezebb. Nem tudtam eldönteni, de nagyjából egy súlycsoportba soroltam a két eseményt. – Én sajnálom a mait. Túlzásba estem és fogalmam sincs, hogy miért. Őszintén, fogalmam sincsen, miért dühít fel, bármit is csinálsz. És esküszöm, nem szándékosan viselkedek ilyen ellenségesen és indokolatlanul idiótán és mindenki kedvel és tudom, hogy okkal, láttam milyen türelemmel segítesz Jeonginnak… De esküszöm, még az is idegesít valamiért, de az még dühítőbb volt mikor azok a… - Erőszakkal kellett visszafognom a folytatást, mielőtt az is kisiklott volna, hogy azért dobáltam meg idegeneket tobozzal, mert zavart, hogy úgy beszéltek róla, ahogy.

- Mikor azok a…?

- A lényeg, – hagytam figyelmen kívül a kérdést – hogy talán, nem, biztos, hogy nem utállak. És sajnálom, hogy tényleg veszélybe sodortalak. És nem foglak semmi elé se kilökni holnap. Se… eladni. – vontam össze szemöldökeim, szórakoztató volt a gondolat, hogy megpróbáljam eladni.

- Rendben. – válaszolta halkan és ismét tankönyvére nézett, de tovább szuggeráltam.  – Őszintén, nem tudom, mit mondjak. – nagyon reméltem, hogy mond valamit. Általában bármi gondom volt, azt előbb Sananak ismertem be előbb, vagy Channak, nem rögtön a gondnak. Mivel nem tágítottam, felsóhajtott és felnézett rám. Egyenesen a szemeimbe, amit ma másodjára tapasztaltam meg, és bár tekintete most nem volt dühös, sem fenyegető, sem fagyos, mindenhol viszketni kezdtem tőle. Olyan volt, mintha tanakodna, mintha keresne bennem valamit. Belém nézne. – Tényleg nem tudok mit mondani, Felix. Ami ma történt elég sok magyarázatra szorulna, de helyette csak egy beismerést kaptam arról, hogy akármit csinálok, idegesít, de talán nem gyűlölsz annyira, mint hiszem.

- Később. – vágtam rá csendesen. – Később, de adni fogok magyarázatot, ígérem. – egy pillanatig tanulmányozta tekintetem, majd bólintott.

- Szívesen segítek holnap. – és tudtam ez mit jelent, még utoljára megtisztel a bizalmával, mert tettem egy ígéretet.

Ahogy magára hagytam, hogy nyugodtan tudjon tanulni, akik aludni maradtak, hálózsákjaikban ülve mind döbbenten meredtek rám. Nem foglalkoztatott most. Nagyobb gond volt, hogy mit tegyek, ha eljön az a később. Tényleg el fogom mondani Hyunjinnak a történetem? És mi lesz, ha nem? Tudtam, hogy sok időm nincs kitalálni. Még nagyjából egy hónap, és itt hagy minket.