II.

Két nap telt el, mióta először jártam a Vaderdőben, elszántságomon pedig nem esett csorba. Visszamentem másnap és harmadnap is, miután elindultam az iskolába. Tudtam, hamarosan kiderül, hogy nem járok el iskolába és komoly bajba kerülök szüleim előtt, de az elhatározás, vagy vágy, fogalmam sem volt melyik inkább, nem csökkent, miszerint kalóz leszek. A fiú pedig minden alkalommal elzavart, mikor rám bukkant. Biztos voltam benne, már akkor tudta merre vagyok, mikor beléptem az erdőbe, azonban mindig megvárta, míg eltévedek. Hiába néztem rá elszántan, igyekeztem erőteljes szavakkal kifejezni magam és elrejtenem hangom remegését, de hajthatatlan volt. Összehúzott szemmel néztem rá, egy magasak voltunk. Vagy ő volt alacsony, vagy velem egyidős lehetett. 

 - Szeretnék csatlakozni. - hangom annyira erőteljes volt, amennyire a vágy, hogy csatlakozzak hozzájuk és segítsek szüleimnek. 

 - Meg tudnál ölni egy pillanatnyi tétovázás nélkül, ha úgy hozná a helyzet? - nem válaszoltam, egyértelmű volt a válasz, hogy nem tudnám. - Vagy valakit, akivel együtt alszol, együtt eszel, együtt harcolsz. - próbáltam makacsságnak mutatni hallgatásom, de fogaim akaratlan is ajkamba martak, ő pedig bólintott. - Mert mi képesek lennénk rá. Mert lehet, hogy egy pillanat elég, hogy te legyél halott és ne az, aki elárult. Ellenségeink vannak, bármelyik nap meghalhatunk. Az is lehet, hogy nem tudnál segíteni a szüleiden.
 - Csatlakozni szeretnék. - bólintottam határozottan, remélve, majd határozottságom meggyőzi. 

 - Nem szeretnél. - rázta meg a fejét és elfordult, hogy az erdőbe vesszen. Tudtam, ha utána szólnék, nem fordulna vissza, így csak figyeltem, ahogy megint eltűnik. És tudtam, hiába fogy az esélyem, hogy valaha is megtudjam kik ők, holnap is vissza fogok jönni ide és közlöm, hogy csatlakozni szeretnék. Csalódott szusszanással fordultam háttal én is és szememmel megkerestem az utat a lombok közt, majd Szöul felé indultam el. Nem tudtam szabadulni a görcstől a gyomromban, az érzéstől, hogy valami rosszat tettem és most valami rossz fog történni cserébe.

Otthon amolyan vihar előtti csend fogadott. Vagy vihar utáni, mikor a füled még cseng az égzengéstől, a fények pedig homályosak a villámok fényei után és minden olyan, mintha nem is lenne valóságos. A hangok halkak, nem is vagy benne biztos, hogy hallottad őket. Apám némán vonult el aludni vacsora után, anyám pedig leült az asztalhoz és kezei közé fogva fejét feltúrta lassan őszülő, az ápolatlanságtól száraz haját. Alig volt negyven éves, mégis ha idegen szemmel néztem, többnek tűnt ötvennél is. Az élet komoly nyomot hagyott rajta és megdöbbentett, hogy ez valóban ilyen szembetűnő lehet. Kínosan éreztem magam, féltem, megkérdezi mi történt az iskolában, de nem tette.

- Apád úgy döntött, el kell menned, dolgozni. - mondta halkan és ráébredtem, a csend nekem szólt. Miattam volt. Összevesztek azon, dolgozzak, vagy tanuljak-e. - Tudom, hogy nem fejezted be az iskolát, de legalább egy hónapot segítened kell nekünk. - bűnbánóan nézett rám. - Próbáltam meggyőzni, hogy ez nem helyes, nem fogod tudni befejezni az iskolát, ha kihagysz  egy hónapot...

 - Ez rendben van, anya. - szakítottam félbe halk, a sok csendben töltött perctől kissé rekedtes hangon. - Hallottam valamelyik nap, mikor veszekedtetek. - ismertem be, a szomorú tekintetbe pedig még több keserűség költözött. - Elég nagy vagyok, hogy megértsem ezeket a problémákat. - Anyám aprót bólintott, tekintete párás volt a felgyülemlő könnyektől, halvány mosoly költözött szája sarkába.

 - Köszönöm kisfiam. - simított végig hajamon, majd magához húzott és csókot nyomott a fejem tetejére. Nem maradtam ott tovább utána, elindultam fürdeni és aludni, szüleim hálószobájának ajtaja pedig halkan csukódott be mikor elmentem mellette. Kissé keserű, sajnálattal teli mosoly jelent meg szám sarkában. Nem tudtam átérezni, de sejtettem, apám lelkét egyszerre dúlja most a bűntudat és a megkönnyebbülés.
Az én álmom viszont könnyebb lett. Levettek a vállamról egy terhet, amit az iskola jelentett napok óta és a tény, felé se szagoltam.

Leülve az ágyam mellé, kiszedtem a matracom alól a könyveket, mielőtt elmentem volna aludni és a helyükre rendeztem őket. Mély sóhajjal másztam be a hideg paplan alá és leoltva a villanyt a sötétbe boruló plafonra meredtem. Holnap meg kell győznöm őket, hogy maguk közé fogadjanak. Minden áron. Bármi áron.

* * *

Hosszú idő óta az első alkalom volt, hogy valaki elgondolkodtatott rajta, mi is az az állhatatosság. Hyunjin három napja csörtetett át az erdőn azt hajtogatva, közénk akar állni és őszintén belegondoltam, a fiú elszántsága, hogy megmentse a családját az utcára kerüléstől, talán sokkal több, mint az, amink nekünk van. Megkérdeztem tőle, megölne-e valakit gondolkodás nélkül és bár gondolatai nem hagyták igennel felelni, arra jutottam, hogy mikor ide kerültem, én sem lettem volna hajlandó megölni senkit. Shiro pedig meghalt az én gyávaságom miatt. Máig emlékeztem rá, milyen volt, ahogy ott feküdt a porban, vérbe fagyva, fehér bőre elszürkült, ahogy lassan kihűlt a teste, szemei pedig üvegesen meredtek a semmibe. Szája sarkában lassan megalvadt a vér és akármennyire rosszul voltam a látványától, nem bírtam félrenézni. Azt mondta, ha meghal a bevetésen, tudta, hogy meghal a bevetésen, Chan legyen a vezér. Nem mondtam el Channak, se senki másnak, hogy mit kért. Nem bírtam volna még egyszer végignézni, ahogy elveszítünk egy vezetőt azért, mert gyáva vagyok. Azt hazudtam, nekem adta át a stafétát és minden erőmmel igyekeztem olyan vezetője lenni a Crimson punkoknak, amilyenben nem kételkednek.

Ezt a makacs, fafejű elszántságot láttam Hyunjinban is. Még ha nem is tudott helyes választ adni, kitartott a célja mellett. És pontosan tudtam, hogy rövid úton a halálát fogja okozni ez a makacsság.

A holdat nézve, egyik lábam a semmibe lógatva az ágról gondolkodtam azon, mit is kellene tennem. A faág egészen kinyúlt a békés Han fölé, egészen kellemes helyet biztosítva az őrködéshez, bár az elmúlt napok csendesek voltak. Sem más bandák, sem magányos harcosok nem zavarogtak. A csempész áru érkezéséig pedig még három nap volt hátra. Az előzőt már széthordtuk, a kalandos kedvűek pedig a városban lopkodtak ma éjjel. Biztos voltam benne, Woojin egy kocsmában van, míg Minho és Changbin fosztogatnak, aztán majd hazahozzák részegen, ha végeztek. A reggeli őrjáratot pedig büntetésből már előre rábíztam, tudva, mi lesz az este vége.

Momo halk, selymes hangja átvisszhangzott a folyó felett és bár baglyot imitált, felismertem a hangszínét, majd továbbítottam a jelzést a táborba, ahol Sana ült a tábortűz mellett, míg az ki nem aludt valamikor hajnal három körül. Onnantól ketten őrködtünk a folyó két partján, napkeltéig.

Áldásnak éreztem megpillantani az első sugarakat a lombokon át, kinyújtóztatva elgémberedett testrészeim, megropogtattam nyakam, majd a földre lendültem és megvártam az apró lányt, míg átegyensúlyozott a kidőlt fán a folyó felett. Csendes, álmos egyetértésben indultunk vissza a táborba, ahol Woojin már várt minket, hogy útnak indulhasson.

 - Kettőkor látunk. – vágtam hátba barátságosan, miközben karikás szemeit dörzsölte, majd nagyot nyújtózva indult el a már kitaposott ösvényen, hogy bejárja a szokásos útvonalat. Innentől volt mindössze három órám kipihenni az éjjeli őrjáratot.

* * *

A reggel túl hamar megérkezett, kócosan, kedvetlenül másztam ki az ágyból, majd eszembe jutott mi is a célom ma és kidörzsölve az álmot a szememből, sietősen kaptam fel farmert, pólót és pulóvert. A reggelit is sebtében kaptam csak be, majd apámtól nem sokkal lemaradva elsiettem otthonról.

A halpiac felé kerültem, hogy úgy tűnjön, valóban munka után megyek, majd a keskeny utcák árnyékában kifelé lódultam a városból. Már szinte ismerős volt letérni a poros útra, ami az erdőbe vitt húsz perc séta után és beérve a hűvös fák közé, összehúztam pulóverem. Szerettem volna mihamarabb a fiúra találni, így letérve az útról igyekeztem az általam helyesnek vélt irányba.

Egy ág erőteljesen reccsent a talpam alatt.

Csak egy rántást éreztem, összeszorítottam a szemem.

Mikor kinyitottam szorosan összezárt szemeim, egy hálóban lógtam a föld felett pár méterrel, de épp annyival, hogy fájjon, ha innen tehetetlen mód leesek. Döbbenten pislogtam párat, nehezen, de felfogtam, hogy csapdába keveredtem, ahogy azt is, innen csak külső segítséggel szabadulok. Összefontam hát hasamon ujjaim és türelemmel vártam.

Halk kuncogásra ébredtem fel, ismeretlen arc meredt rám, míg gazdája egy közeli fának dőlve dobálta pillangókését.

 - Még sosem láttam olyat, aki elaludt volna a csapdában. Nem is próbáltál megszökni?

 - Egyedül nem tudok innen kijutni akkor sem, ha van nálam bármiféle eszköz, amivel megpróbálhatnám elvágni a hálót, de fémszál van benne – hajlítottam meg egy elérhető ponton az anyagot, mikor magamhoz tértem.

 - Gúnyolódnék, de igazad van. – hajolt előre és elcsapta a kötelet, ami a hálót tartotta, én pedig, ahogy számítottam, kisebb, kellemetlen puffanással értem földet. – Nem tűnsz harcosnak. – segített fel az anyag közül, de azért hátrafogta kezem.

 - A városból jöttem. Már jártam itt a napokban. Szeretnék csatlakozni a kalózokhoz.

 - Belesétáltál az egyik csapdába, de Felix nem talált volna rád a napokban, ha voltál itt? – töprengett hangosan, csak tippelni tudtam, Felix az a fiú, akivel eddig találkoztam. – Biztos megint aludt őrjáratozás helyett az a semmirekellő. – szusszant fel, majd átkarolta a vállam. – Hiszek neked, mert túl ügyetlen vagy és ránézésre sem tűnsz többnek tizenhatnál, még ha magas is vagy.

 - Tizennyolc. – javítottam ki önérzetesen, mire elvigyorodott.

 - Elnézésedet kérem! Na, gyere, úgyis mindjárt két óra, végre végeztem. – vezetett magával.

Ahogy lépdeltünk az avaron, csak az én lépteim zörgése visszhangzott szét, meglepve lestem néha lábára, de nem fedeztem fel semmi különöset sem a cipőn, sem léptein. Próbáltam úgy tenni, mintha nem tűnt volna fel a dolog, vagy éppen nem zavarna.

Nagyjából fél óra gyaloglás telt el csendben, felismertem egy mezőt, amin már bóklásztam, mikor eltévedtem első nap, de csak épphogy a sarkát érintettük. Hallani lehetett a folyó zúgását, mikor egy letöréshez érve lehuppant a puha homokba. Nagyot nyeltem a közel három méteres föld leszakadás láttán, majd ajkam beharapva követtem. Nem vesztettem el az egyensúlyom, ezzel megmentve büszkeségem, de bokámba erős fájdalom nyilallt egy pillanat erejéig.

Átvezetett még egy sziklás területen, ahol bakkecskeként jutott át a sziklákon, én pedig öreg medve módjára követtem, majd egy napos, nagy füvű réthez érve halkan füttyentett. Egy fej bukkant ki a nap melengette puha, zizgő fűből, meglepetten néztünk egymásra, majd vezetőm tarkón legyintette a fiút. – Tanulnod kellene, nem itt aludni. – szidta meg kedvesen és fülénél fogva felhúzta, majd maga előtt lökdöste tovább, míg utat vágott nekem a hasig érő fűben.

A rét túl felén, néhány fa után letaposott, kör alakú üres területre értünk. Egy öreg hangár állt kitartóan ellent a természet burjánzó erejének, itt-ott még kikandikált a fehérre festett fém a moha, avar és rozsda alól. Ajtaja nyitva állt, bentről pedig zajok szűrődtek ki. Egy újabb füttyszó hangzott el „fogvatartómtól”, amire válasz is érkezett és hamarosan ismerős arcot pillantottam meg. Egy fajta lelkesedés öntött el egy pillanatra láttán, amolyan büszke érzés. „Látod? Mégis itt vagyok.” Felvonva fél szemöldökét megtalálómra lesett.

 - Az egyik csapdában volt benne. – a tekintet szinte azonnal rám ugrott, hogy magyarázatot követeljen, de csak megrántottam a vállam. – Azt mondta csatlakozni szeretne és mivel Jeongin az egyetlen gyakornok jelenleg, nem láttam akadályát.

 - Honnan tudod, hogy megbízható?

 - Az egyik csapdánkban volt benne. És elaludt. – a fiú, akit a réten találtunk felkuncogott és a vélhetőleg Felix nevű srác szájának sarka is megrándult, de végül csak egy fintor lett belőle. Kíváncsian nézett rám, jól leplezve, hogy ismer.

 - Mi a neved?

 - Hyunjin. – húztam ki magam.

 - Tudsz harcolni?

 - Nem mondhatni. – esett máris lejjebb a vállam.

 - Térképet olvasni? – vállam még lejjebb esett és beharaptam ajkam. - … főzni? – csak lesütöttem a szemem, mire frusztrált sóhaj tört ki belőle. Amikor fellestem, éppen hajába túrt, közben pedig többen előmerészkedtek a hangárból, hogy szemügyre vegyenek. – Nem fogjuk sok hasznod venni. – ingatta fejét, egy lány pedig abban a pillanatban viharzott el mellette, fekete copfja és annak karmazsinra festett vége pedig lobogott utána. Lány létére erős volt a szorítása, ahogy átkarolta nyakam.

 - Ugyan Felix nézz rá! Magas és láthatóan sportol, futni biztosan tud, ha kiképezzük, jó hasznát vennénk. – láttam, Felix igyekszik leplezni döbbenetét hirtelen pártfogóim láttán.

 - Még nem tartunk ott, hogy eláruld a neveinket…

 - Valójában, ő már elárulta a tiéd. – mutattam a vigyorgó kísérőmre, Felix pedig újabbat sóhajtott.

 - A te felelősséged. – mutatott a lányra, majd hátat fordított és el is vonult. Nem sokáig tudtam azon töprengeni, miért kezel mindenki ilyen lelkesen, ha a vezetőjük nem, mert biztos voltam benne, Felix az, aki felel ezért a csapatért, ugyanis a lány, aki Sanaként mutatkozott be, máris beszélni kezdett. Elmondta mindenki neveit, Woojin, aki rám talált, Jeongin, aki szintén új még és a fűben aludt, valamint akik a hangár ajtajában tolultak fel, Momo, Minho, Changbin és Chan, illetve két sérült, akik nem jöttek elő engem köszönteni, Seungmin és Jisung.

Igyekeztem mindent megjegyezni, amit Sana magyarázott arról, mit is csinálnak, hogyan élnek, mit fogok megtanulni és közben fejben tartani mindenki nevét, többé kevésbé ment.

Momo volt az, aki megkérdezte Felixet, éjjelre hazamehetek-e, azt mondták a többiek azért, mert Momo a kedvence. Hogy mert szép lány, vagy, mert megbízható és halálos, azt nem tudták, de mindenki az utóbbira tippelt.

 - Felixet nem hatják meg a szép dolgok. – vont vállat Woojin, mikor kérdőn néztem körbe, Momo pedig futva érkezett és mosolyogva biccentett.

 - Nem tűnt túl lelkesnek, de beleegyezett. Amíg nem találsz ide egyedül, mindig a reggeli őrjárattal mész. Napkeltére legyél az erdőnél minden reggel, így könnyen megismered majd a terepet. – borzolt a hajamba és leült a többiek közé. Édességgel és üdítővel kínáltak, de csak egy keveset fogadtam el belőle. Egyelőre nekem volt más megélhetési forrásom is.

Este Sana kísért vissza. Zseblámpával világította az utat és láttam rajta, élesen figyel a zajokra. Bizonyára ahogyan Woojin  is füttyel jelzett, más jelzéseik is voltak. Csendesen haladtunk és pulóvere szegélyébe kapaszkodva, amin jót mosolygott, igyekeztem nem elesni.

 - Rendben leszünk, Felix miatt meg ne aggódj, mindig ilyen duli-fuli. – mosolygott rám az utolsó fák közül, majd sarkon is fordult, ahogyan én is. Nem voltam benne biztos, hogy a duli-fuli szót használnám Felixre, mikor szemei ilyen haragosan villogtak.

Amíg egyedül gyalogoltam, elismételtem mindenki nevét párszor, ujjaimon utána számolva, és így tettem már az ágyban fekve is még utoljára. Otthon senki sem kérdezte, találtam-e munkát, biztosak voltak benne, keményen fogok próbálkozni, a pénzt pedig nekik adom. Nem tévedtek, de valamiért nem szívesen kötöttem volna az orrukra, a  kalózoknál róvom le a tartozásuk.

* * *

Csendesen, a hangár ajtajának dőlve figyeltem a visszatérő Sanat, aki határozottan indult meg felém. Bensőmben egy hang azt sikította fuss, de kívül nem rezzentem.

 - Miért vagy ilyen elutasító vele? – kérdezte a földre huppanva és felnézett rám.

 - Kivel?

 - Hyunjinnal, Felix tudom, hogy nem vagy hülye, ne játszd meg!

 - Nem is vagyok elutasító vele. – vontam vállat.

 - Woojin azt mondta, hogy már járt korábban az erdőben. Kizárt, hogy nem találkoztál vele. Miért nem hoztad el?

 - Nem akartam, jó? – néztem rá dühösen, mire megrezzent. Néha elfelejtettem, hangom fenyegetőbb hatást kelt, mint én teljes egészében. – Csak egy gyerek.

 - Annyi idős, mint te.

 - Ezt mondom. – sóhajtottam fel – Neki munka kell, nem ez. Nem árva és nem is egyedül vergődött ki a partokra egy hajó roncsai közül. Nem dobták ki, nem haltak meg a szülei a szeme láttára, pusztán pénzre van szüksége, nem erre. Nem közénk való. – hagytam magára Sanat, aki csak pislogott kifakadásom hallatán. Igazam volt, legalábbis ezt próbáltam elhitetni magammal. Hyunjin nem olyan valaki, aki közénk tartozott.

I.

Kellemes, hűvös észak-nyugati szél borzongatta meg a partokat, miközben sirályok köröztek a sekélyes felett az égen, egymásnak kiabálva, alá-alábukva a csillogó víztükör felé egy-egy áldozatért. Ez is azon ritka napok egyike volt, mikor a napfény áttört a szennyezett légrétegeken és megajándékozott bennünket tiszta melegével. Szöulban nem lehetett látni a napfényt. Homályos formáját igen, amit megszűrtek a felhők, melyeket a sok évnyi háború kent fel a kék égre.

A háborúnak ugyan már sok éve vége volt, még nem is éltem, a nyoma meglátszott a világon. A harmadikként emlegették. El se tudtam képzelni hogyan élt túl a világ két ilyen hatalmas háborút a harmadik előtt. De a világ amibe születtem, közel sem tanúskodott olyan borzalmakról, mint amikről a történelem könyvek meséltek. Az ég szennyezett volt, a szmog miatt párás, hideg, őszi napokon maszkot kellett viselnünk és a távoli vidékekről érkező savas eső elől épületekben rejtőztünk. De az élet folyamatát nem törte meg semmi. A város zajos, büdös volt, ahogyan egy városnak lennie kellett, az emberek mind keseregtek és nyomorogtak helyzetüktől függetlenül, akár három napos maradékon éltek, akár neves séfek munkáin.

Valami megmozgatta a csalit a horog végén, mert megrezzent az úszó, megmoccantam a székben, reménykedve, valami történik, de a nyugalom ismét visszatért egy pillanat múltán. Téves riasztás. Összébb húztam magamon a vékony gyapjúkabátot, inkább csak azért, hogy csináljak valamit, majd látványosan körülnéztem. A torkolatnál egy nagy vitorlás horgonyzott, kíváncsian hunyorogtam a napfényben. Olyas fajta hajó volt, amit a kalózos filmekben lehetett látni, ha éppen volt adás, amit be tudtunk fogni a tévén. Emberek mozgolódtak a hajó körül, fiatalnak tűntek, vidám hangjukat pedig néha erre sodorta a szél. Valaki egy dallamot fütyült, miközben ládákat pakoltak a hajóról egy kocsiba.

- Ne nézd őket, Hyunjin! - szólt rám apám halkan. Mindig szorongást keltett bennem, ha a nevemen szólított.

- Kik ezek? - bámultam továbbra is a nyolc főt számláló kis csoportot, akik nem úgy festett, hogy érdeklődnek irántunk. 

 - Csak ne foglalkozz velük... Kalózok. - suttogta gyorsan és a kapására koncentrált. Ideges volt, ezt tisztán éreztem. Kalózok. Ezelőtt sosem láttam őket. Hallani elvétve lehetett róluk, de mindenki próbálta figyelmen kívül hagyni őket. Veszélyesek voltak. Ámulva figyeltem őket tovább a tudás birtokában, igyekeztem elraktározni a fejemben, hogyan is festettek ezek a kalózok. 
Ámulatomnak az orsó surrogása vetett véget, ahogyan egy hal megiramodott a horoggal a szájában.

Esteledett, mire hazaértünk a torkolattól a helyben kibelezett halakkal, amiket vacsorára és a holnapi ebédre szántunk. Anya szorgosan sütötte meg őket, miután alaposan megtisztogatta a húst, én pedig leültem egy tankönyvvel a kezemben az apró kis szobámba. Bár apám tisztségviselő volt, szűkösen éltünk. Az is kiváltság volt, hogy az állam pénzén járhattam iskolába.

A vacsora csendesen telt, szinte már némán, sietve köszöntem meg, amint végeztem és siettem el a szobám magányába a felnőtt problémák elől.

* * *

Zsebre dugott kézzel, nézelődve tettem egyik lábam a másik után Szöul utcáin, lassan esteledett, a nap fénye valamennyire áttört a szennyezett felhőkön és némi narancs színt festett az égre, egészen baljóslatúvá téve a kora este hangulatát. Nem állt szándékomban most az egyszer bajt keverni. Csak néhány apróságra volt szükségem a közértből, olyan dolgokra, amelyeket felesleges lett volna csempészet útján megszerezni. Teljesen hétköznapi embernek festettem a kirakatok üvegén át, pont olyannak, mint a többi korom béli. Kíváncsi lettem volna rá, a tekintetem bármit elárul-e. Hogy ok nélkül jár a falakon ezen a békés estén, ellenségek, lehetőségek, menekülési útvonalak után kutat, felmér és elraktároz mindent, amit a környékről tudnom kell. Ha akartam, se tudtam volna kikapcsolni ezt az érzékemet. Nem voltunk biztonságban soha. Egyetlen ember sem volt soha. Gondolataim hatására ujjaim megrezzentek, vasakarattal kellett visszafognom magam, hogy fegyvereim a rejtekükön hagyjam a vékony bőrdzseki alatt, és ne tegyem őket közszemlére. Ez most a város volt. A bamba, felületén békés Szöul.

Bevásárló szatyrok sokaságával jöttem ki a fotocellás ajtón a már sötét utcákra, minimális biztonságérzetem pedig megzuhant a lámpák sápadt fényében. Kezeim tele voltak, támadás esetén nem biztos, hogy kellően gyorsan tudtam volna reagálni, elhajítani a csokoládéval, lekvárral, kenyérrel és tejjel tömött zacskókat, hogy megvédjem az épségem. A veszély gondolata kínzott, mint egy gyapjúpulóver, amitől még a bőröm alatt is viszketek, de megfeszítve állkapcsom tovább lépdeltem, mint a többi járókelő. Sötétedés után megszaporodtak a biztonsági emberek az utcán és nem szerettem volna feltűnést kelteni.

Kiérni a városból maga volt a felüdülés, a betonút pedig lassan elkopott lábaim alól, ahogy kitartóan meneteltem az éjszaka sötétjében. Könnyen találtam rá a kopottra gyalogolt földútra, amely egyenesen az ártéri Vaderdőbe vezetett. A nevet nem tudtuk ki aggatta rá, úgy hangzott, mintha egy tündér lakta erdőt, és nem egy vízparti dzsungelt jelölne meg.

Megtorpantam az erdő első fáinál és óvatosan eltéve a szatyrom előhúztam a zsebemből egy vörös kendőt, könnyen csuklómra tekertem és megcsomóztam, mielőtt tovább indultam volna, lefordulva a kitaposott, öreg útról a rengeteg szíve felé, egyszerű embereknek láthatatlan utakon.

* * *

Kora reggel maga a borzalom volt az ébresztőóra csörömpölésére ébredve felülni az ágyban. Kissé szédelegve néztem szét, majd hunyorogva, az óra gombja után tapogatva kikapcsoltam az eszközt. Ez a kis dolog, meg a rettenetes hangja gondoskodott arról, hogy biztosan ne bírjak bűntudat nélkül visszadőlni a párnámra, a fejemre húzni a paplant és a fal felé fordulva tovább aludni.

Hajamban turkálva, egyik kezemmel bő pizsamanadrágom magamon tartva botorkáltam ki a szobámból a konyhába. Pár falat kekszet elropogtatva az asztal közepén helyet foglaló tálból a fürdőszoba felé kanyarodtam, hogy rendbe szedjem magam, mielőtt elkésnék az iskolából és magamra vonnám a figyelmet.

Az iskola épülete modern és elegáns volt, egyike azon építményeknek a városban, melyekre pénzt szántak. Kevés ilyen épület volt. Azok az irodák, ahol az állam emberei dolgoztak, az állam azon embereinek házai, akik „fontosak” voltak, valamint az iskolák és sport- és bevásárlóközpontok. A hierarchia ereje ebben a világban rettenetes volt. Apám, aki egy egyszerű ügyvéd volt, némi szerencsével és állhatatossággal, csupán annyit nyert munkáján, hogy volt étel az asztalunkon, új ruháink, és iskolába adhatott engem anélkül, hogy vagyonokat fizetett volna érte. Iskolai egyenruhám azonban csak egy volt, és hiába vigyáztam rá, négy év alatt alaposan megkopott, a nadrág szára pedig már rövidnek bizonyult, ahogy felső is megfeszült a hátamon, a módosabb diákok előtt nevetség tárgyává téve.

Sóhajtva nyúltam el székemen, ami egy félreeső padhoz tartozott és elővéve tankönyveim, füzeteim csendesen vártam az óra kezdetét. Szorgos diák voltam, amennyire csak képességeimből tellett, látva, hogy a családom helyzetéből nem lesz más kiút.

A nap pedig szörnyen lassan telt, ahogyan ez lenni szokott, tarkítva csípős megjegyezésekkel másoktól, amiket elengedtem a fülem mellett, mint minden alkalommal. Kettőkor pedig boldogan hagytam el az épületet, hogy otthon tanuljak tovább, mielőtt elmennék futni sötétedés előtt, ahogyan minden áldott nap újra és újra.

A futás azonban mindig felszabadított kicsit, kegyetlenül hajtottam magam, míg nem sikerült elengednem minden problémám, csak akkor kanyarodtam haza, ha sikerrel jártam. Ma a szokásosnál valamivel tovább tartott, fáradtan lépkedtem fel a második szinten lévő kopottas, barna ajtóhoz, majd halkan benyitva lerúgtam a cipőim és a konyha felé csoszogtam vízért. Bár fáradt voltam, az ingerült hangok megütötték a fülemet, és megtorpanásra késztettek.

- Nem engedhetünk meg magunknak ilyen kiadásokat!

- Tisztában vagyok a helyzetünkkel, de szükségünk van rá. Ki kell mosnom a ruháinkat. Hyunjin sem járhat koszos egyenruhában, csak egy van neki. – anyám hangja fáradtnak, öregnek hatott a benne lappangó rengeteg keserűségtől.

- És miből fogjuk kifizetni így a számlákat? Már így is egy havi elmaradásunk van a hűtőszekrény miatt. – apám hangja dühösebb, pattogóbb volt és dühössé tett, amiért anyámmal beszél így, aki nem tehet arról, hogy nehéz helyzetünk nehezebb lett. – A főbérlő már így is ingerült. Ha még egy havi elmaradásunk lesz, kitesznek innen és akkor felesleges volt az új mosógép. – ökölbe szorultak vékony ujjaim és kényszerítettem magam, hogy ne keveredjek bele a felnőttek dolgaiba. Visszaosonva az ajtóhoz halkan kinyitottam, majd hangosan becsuktam, mielőtt a konyhába sétáltam volna, esélyt adva szüleimnek arra, hogy elhallgassanak. Anyám idegesen simította le főzős kötényét és fordult vissza a tűzhelyhez, apám pedig mogorván meredt az újságra.

Bár úgy tettem, mintha mit sem sejtenék, a probléma nem hagyott nyugodni. A tény, hogy egy hajszál választ el bennünket attól, hogy nincstelenek legyünk, emésztett és mart belülről. Csendesen vacsoráztam meg, fürödtem le és bújtam be az ágyba, ma este korán, és csak töprengtem. Szerettem volna valamilyen módot találni rá, hogy segítsek a szüleimnek. Munkavállaláson gondolkodtam, azon, mégis mit tudnék csinálni a két bal kezemmel és a be nem fejezett tanulmányaimmal az iskola mellett. Talán a halpiacon alkalmaznának, értettem egy keveset a halakhoz, hiszen apám kiskorom óta elvitt horgászni a torkolathoz minden héten. Végül lehetőségeim értékelése közt elnyomott az álom, és az ébresztőm csörömpölése volt a következő dolog, mely arcon vágott a valóság neve alatt.

A reggeli rutin a szokásos volt, a nadrágom pedig ismét valamivel rövidebbnek tűnt, valószínűleg megint nőttem. Próbáltam leejteni vállaim, görbíteni a hátam annyira, hogy ne repedjen szét zakóm rajta, hogy ne látsszon, tarthatatlanul kicsi már rám egyenruhám. Szobámban a tankönyveket a matrac alá rejtettem gondosan, hogy ne keltsenek feltűnést, táskámba pedig farmert és pólót rejtettem egy kapucnis pulóverrel és edzőcipővel, mielőtt hamis mosolyt villantva anyámra elindultam. Megkerültem három háztömböt, hogy ne fussak bele a munkába tartó apámba és egy nyilvános mosdó bűzös félhomályában átvettem a táskámban kicsempészett ruhákat magamra.

Határozott léptekkel haladtam a Hannal párhuzamos úton, ami kivezetett a városból, majd a várostól mindössze két kilométerre eltávolodva egy földútba torkollott. Mély levegőt véve tettem rá lábam a poros útra és görcsbe szoruló gyomorral haladtam a Vaderdő felé. Tündérek laktak itt, hogy talán ez volt a neve?

Az erdő árnyékában a testemet uraló bizonytalanság felerősödött. Zsebemben nyugvó kezeim ökölbe szorultak és jobb ujjaim közt egy zsebkendőt gyűrögettem, ami lassan szétcincálódott a sok mosás és a fizikai behatás hatására. Hogy mit kerestem? Fogalmam sem volt. Annyit tudtam a kalózokról, a törvényen kívüli népségről, hogy a Vaderdőben rejtőznek, de a Vaderdő több kilométer hosszan és szélesen nyújtózott, egészen fel a forrásig, amiből a folyó fakadt.

Bár megnéztem egy térképet a földrajz könyvemben, nem tudtam felidézni elég jól, hogy pontosan tudjak tájékozódni, a földút pedig pár kurta kilométer után apró csapássá szűkült a berkenye és galagonya közt, a szúrós bokrok pedig úgy akadályozták haladásomat, mintha ruhámba kapaszkodva könyörögtek volna, ne menjek tovább, ne keveredjek el még inkább, bár már percek óta biztosan tudtam, menthetetlenül eltévedtem, a kalózoknak pedig nyoma sem volt.

* * *

A vacsora asztalnál, vagyis a homokban ülve a Han parton, egy kellemes kis tábortűz körül ismét veszítettem a többiek ellen és mindenki vigyorogva nyugtázta, hogy nekem kell holnap korán kelnem, hogy egyszemélyes őrjáratra induljak az erdőben. Hiába hoztam nekik ételt, így bántak velem. Sóhajtva hagytam magukra őket, hogy időben elnyúljak a szalmazsákomon és azt mondhassam reggel, kialudtam magam.

A délelőttbe nyúló reggeli őrjáratban nem volt semmi rossz. Egy faágon megettem a szendvicset, amit magammal hoztam, aludtam is keveset, mikor már nem bírtam nyitva tartani a szemem, ugyanis rettenetesen unalmas volt egyedül bolyongani az erdőben. Azonban a mai nap érdekes fejleményeket hozott. Érdeklődő tekintettel figyeltem a fiút, ahogy átverekedte magát az ösvénytől két méterre a bozótoson és csalódottan nézett körbe, majd találomra indult el egy irányba, hogy húsz perccel később ismét felbukkanjon egy teljesen más irányból. A harmadik ilyen fordulónál megszántam. Összeillesztettem hüvelyk és középső ujjam, majd ajkaim közé véve felhívtam a figyelmem magamra.

* * *

Néma szenvedésemet egy füttyszó váltotta meg, felkapva a fejem néztem körbe, majd egy faágon megpillantottam egy alakot, aki önelégült arccal lóbálta a lábát, miközben engem vizslatott.

- Szia! – siettem közelebb a fához megkönnyebbülten, csak félrebillentette a fejét. – Hyunjin vagyok – számoltam be nevemről sebesen – és keresek… valakiket.

- Miért keresel valakiket? – összerezzentem mély hangja hallatán, sőt, szinte végigfutott a hátamon a hideg, döbbenten néztem fel rá. – Apám azt mondta, ők kalózok. Veszélyesek. Apám… a családom nehéz helyzetben van és szükségünk van pénzre, a szüleim már nem tudnak többet dolgozni, nekem kell segítenem nekik…

- Nem vagyok Robin Hood – huppant le elém a földre macska ügyességgel, mire hátrébb táncoltam pár lépést. – A kalózok nem egy kívülről veszélyes, valójában lágy szívű banda, akik segítenek a bajba jutott iskolásoknak. Szökevények, számkivetettek, árvák, csempészek, tolvajok, gyilkosok vagyunk. – lépett egyet felém, én pedig egyet hátra. Fekete szeme még inkább elsötétült és hangja is mélyebb tónust ütött meg. – Menj haza és holnap menj el az iskolába! Találj munkát a városban, rakodj ládákat vagy tölts fel polcokat a boltokban! És ne gyere az erdőbe, mert valaki még véletlenül megöl! – rettegtem a fenyegető aurától, amit kibocsátott magából, de nem tudtam megmozdulni. Nem tudtam merre kellene menekülnöm. Pár pillanatig várt szavai hatására, vagy arra, hogy elfussak, tekintetében türelmetlen várakozás csillant, majd a felismerés. – Eltévedtél. – jelentette ki, mire aprót biccentettem. Megfogta vállam és elfordított magától, majd arrébb taszigált és vállam felett kinyújtotta a kezét. Szememmel követtem az irányt, amerre mutatott. – Ha a földön nem látod az ösvényt, a lombok megmutatják. – mormolta – Próbálj meg nem eltévedni és menj haza! – lökött meg az úton. Botladoztam pár lépést, majd szóra nyitva a szám megfordultam, hogy valami erőtlen tiltakozást kipréseljek magamból, de a fiú eltűnt, mintha a föld nyelte volna el.

Lógó orral indultam el az irányba, amit mutatott nekem, és elhatároztam, holnap visszajövök és megkeresem őt.