I.

Kellemes, hűvös észak-nyugati szél borzongatta meg a partokat, miközben sirályok köröztek a sekélyes felett az égen, egymásnak kiabálva, alá-alábukva a csillogó víztükör felé egy-egy áldozatért. Ez is azon ritka napok egyike volt, mikor a napfény áttört a szennyezett légrétegeken és megajándékozott bennünket tiszta melegével. Szöulban nem lehetett látni a napfényt. Homályos formáját igen, amit megszűrtek a felhők, melyeket a sok évnyi háború kent fel a kék égre.

A háborúnak ugyan már sok éve vége volt, még nem is éltem, a nyoma meglátszott a világon. A harmadikként emlegették. El se tudtam képzelni hogyan élt túl a világ két ilyen hatalmas háborút a harmadik előtt. De a világ amibe születtem, közel sem tanúskodott olyan borzalmakról, mint amikről a történelem könyvek meséltek. Az ég szennyezett volt, a szmog miatt párás, hideg, őszi napokon maszkot kellett viselnünk és a távoli vidékekről érkező savas eső elől épületekben rejtőztünk. De az élet folyamatát nem törte meg semmi. A város zajos, büdös volt, ahogyan egy városnak lennie kellett, az emberek mind keseregtek és nyomorogtak helyzetüktől függetlenül, akár három napos maradékon éltek, akár neves séfek munkáin.

Valami megmozgatta a csalit a horog végén, mert megrezzent az úszó, megmoccantam a székben, reménykedve, valami történik, de a nyugalom ismét visszatért egy pillanat múltán. Téves riasztás. Összébb húztam magamon a vékony gyapjúkabátot, inkább csak azért, hogy csináljak valamit, majd látványosan körülnéztem. A torkolatnál egy nagy vitorlás horgonyzott, kíváncsian hunyorogtam a napfényben. Olyas fajta hajó volt, amit a kalózos filmekben lehetett látni, ha éppen volt adás, amit be tudtunk fogni a tévén. Emberek mozgolódtak a hajó körül, fiatalnak tűntek, vidám hangjukat pedig néha erre sodorta a szél. Valaki egy dallamot fütyült, miközben ládákat pakoltak a hajóról egy kocsiba.

- Ne nézd őket, Hyunjin! - szólt rám apám halkan. Mindig szorongást keltett bennem, ha a nevemen szólított.

- Kik ezek? - bámultam továbbra is a nyolc főt számláló kis csoportot, akik nem úgy festett, hogy érdeklődnek irántunk. 

 - Csak ne foglalkozz velük... Kalózok. - suttogta gyorsan és a kapására koncentrált. Ideges volt, ezt tisztán éreztem. Kalózok. Ezelőtt sosem láttam őket. Hallani elvétve lehetett róluk, de mindenki próbálta figyelmen kívül hagyni őket. Veszélyesek voltak. Ámulva figyeltem őket tovább a tudás birtokában, igyekeztem elraktározni a fejemben, hogyan is festettek ezek a kalózok. 
Ámulatomnak az orsó surrogása vetett véget, ahogyan egy hal megiramodott a horoggal a szájában.

Esteledett, mire hazaértünk a torkolattól a helyben kibelezett halakkal, amiket vacsorára és a holnapi ebédre szántunk. Anya szorgosan sütötte meg őket, miután alaposan megtisztogatta a húst, én pedig leültem egy tankönyvvel a kezemben az apró kis szobámba. Bár apám tisztségviselő volt, szűkösen éltünk. Az is kiváltság volt, hogy az állam pénzén járhattam iskolába.

A vacsora csendesen telt, szinte már némán, sietve köszöntem meg, amint végeztem és siettem el a szobám magányába a felnőtt problémák elől.

* * *

Zsebre dugott kézzel, nézelődve tettem egyik lábam a másik után Szöul utcáin, lassan esteledett, a nap fénye valamennyire áttört a szennyezett felhőkön és némi narancs színt festett az égre, egészen baljóslatúvá téve a kora este hangulatát. Nem állt szándékomban most az egyszer bajt keverni. Csak néhány apróságra volt szükségem a közértből, olyan dolgokra, amelyeket felesleges lett volna csempészet útján megszerezni. Teljesen hétköznapi embernek festettem a kirakatok üvegén át, pont olyannak, mint a többi korom béli. Kíváncsi lettem volna rá, a tekintetem bármit elárul-e. Hogy ok nélkül jár a falakon ezen a békés estén, ellenségek, lehetőségek, menekülési útvonalak után kutat, felmér és elraktároz mindent, amit a környékről tudnom kell. Ha akartam, se tudtam volna kikapcsolni ezt az érzékemet. Nem voltunk biztonságban soha. Egyetlen ember sem volt soha. Gondolataim hatására ujjaim megrezzentek, vasakarattal kellett visszafognom magam, hogy fegyvereim a rejtekükön hagyjam a vékony bőrdzseki alatt, és ne tegyem őket közszemlére. Ez most a város volt. A bamba, felületén békés Szöul.

Bevásárló szatyrok sokaságával jöttem ki a fotocellás ajtón a már sötét utcákra, minimális biztonságérzetem pedig megzuhant a lámpák sápadt fényében. Kezeim tele voltak, támadás esetén nem biztos, hogy kellően gyorsan tudtam volna reagálni, elhajítani a csokoládéval, lekvárral, kenyérrel és tejjel tömött zacskókat, hogy megvédjem az épségem. A veszély gondolata kínzott, mint egy gyapjúpulóver, amitől még a bőröm alatt is viszketek, de megfeszítve állkapcsom tovább lépdeltem, mint a többi járókelő. Sötétedés után megszaporodtak a biztonsági emberek az utcán és nem szerettem volna feltűnést kelteni.

Kiérni a városból maga volt a felüdülés, a betonút pedig lassan elkopott lábaim alól, ahogy kitartóan meneteltem az éjszaka sötétjében. Könnyen találtam rá a kopottra gyalogolt földútra, amely egyenesen az ártéri Vaderdőbe vezetett. A nevet nem tudtuk ki aggatta rá, úgy hangzott, mintha egy tündér lakta erdőt, és nem egy vízparti dzsungelt jelölne meg.

Megtorpantam az erdő első fáinál és óvatosan eltéve a szatyrom előhúztam a zsebemből egy vörös kendőt, könnyen csuklómra tekertem és megcsomóztam, mielőtt tovább indultam volna, lefordulva a kitaposott, öreg útról a rengeteg szíve felé, egyszerű embereknek láthatatlan utakon.

* * *

Kora reggel maga a borzalom volt az ébresztőóra csörömpölésére ébredve felülni az ágyban. Kissé szédelegve néztem szét, majd hunyorogva, az óra gombja után tapogatva kikapcsoltam az eszközt. Ez a kis dolog, meg a rettenetes hangja gondoskodott arról, hogy biztosan ne bírjak bűntudat nélkül visszadőlni a párnámra, a fejemre húzni a paplant és a fal felé fordulva tovább aludni.

Hajamban turkálva, egyik kezemmel bő pizsamanadrágom magamon tartva botorkáltam ki a szobámból a konyhába. Pár falat kekszet elropogtatva az asztal közepén helyet foglaló tálból a fürdőszoba felé kanyarodtam, hogy rendbe szedjem magam, mielőtt elkésnék az iskolából és magamra vonnám a figyelmet.

Az iskola épülete modern és elegáns volt, egyike azon építményeknek a városban, melyekre pénzt szántak. Kevés ilyen épület volt. Azok az irodák, ahol az állam emberei dolgoztak, az állam azon embereinek házai, akik „fontosak” voltak, valamint az iskolák és sport- és bevásárlóközpontok. A hierarchia ereje ebben a világban rettenetes volt. Apám, aki egy egyszerű ügyvéd volt, némi szerencsével és állhatatossággal, csupán annyit nyert munkáján, hogy volt étel az asztalunkon, új ruháink, és iskolába adhatott engem anélkül, hogy vagyonokat fizetett volna érte. Iskolai egyenruhám azonban csak egy volt, és hiába vigyáztam rá, négy év alatt alaposan megkopott, a nadrág szára pedig már rövidnek bizonyult, ahogy felső is megfeszült a hátamon, a módosabb diákok előtt nevetség tárgyává téve.

Sóhajtva nyúltam el székemen, ami egy félreeső padhoz tartozott és elővéve tankönyveim, füzeteim csendesen vártam az óra kezdetét. Szorgos diák voltam, amennyire csak képességeimből tellett, látva, hogy a családom helyzetéből nem lesz más kiút.

A nap pedig szörnyen lassan telt, ahogyan ez lenni szokott, tarkítva csípős megjegyezésekkel másoktól, amiket elengedtem a fülem mellett, mint minden alkalommal. Kettőkor pedig boldogan hagytam el az épületet, hogy otthon tanuljak tovább, mielőtt elmennék futni sötétedés előtt, ahogyan minden áldott nap újra és újra.

A futás azonban mindig felszabadított kicsit, kegyetlenül hajtottam magam, míg nem sikerült elengednem minden problémám, csak akkor kanyarodtam haza, ha sikerrel jártam. Ma a szokásosnál valamivel tovább tartott, fáradtan lépkedtem fel a második szinten lévő kopottas, barna ajtóhoz, majd halkan benyitva lerúgtam a cipőim és a konyha felé csoszogtam vízért. Bár fáradt voltam, az ingerült hangok megütötték a fülemet, és megtorpanásra késztettek.

- Nem engedhetünk meg magunknak ilyen kiadásokat!

- Tisztában vagyok a helyzetünkkel, de szükségünk van rá. Ki kell mosnom a ruháinkat. Hyunjin sem járhat koszos egyenruhában, csak egy van neki. – anyám hangja fáradtnak, öregnek hatott a benne lappangó rengeteg keserűségtől.

- És miből fogjuk kifizetni így a számlákat? Már így is egy havi elmaradásunk van a hűtőszekrény miatt. – apám hangja dühösebb, pattogóbb volt és dühössé tett, amiért anyámmal beszél így, aki nem tehet arról, hogy nehéz helyzetünk nehezebb lett. – A főbérlő már így is ingerült. Ha még egy havi elmaradásunk lesz, kitesznek innen és akkor felesleges volt az új mosógép. – ökölbe szorultak vékony ujjaim és kényszerítettem magam, hogy ne keveredjek bele a felnőttek dolgaiba. Visszaosonva az ajtóhoz halkan kinyitottam, majd hangosan becsuktam, mielőtt a konyhába sétáltam volna, esélyt adva szüleimnek arra, hogy elhallgassanak. Anyám idegesen simította le főzős kötényét és fordult vissza a tűzhelyhez, apám pedig mogorván meredt az újságra.

Bár úgy tettem, mintha mit sem sejtenék, a probléma nem hagyott nyugodni. A tény, hogy egy hajszál választ el bennünket attól, hogy nincstelenek legyünk, emésztett és mart belülről. Csendesen vacsoráztam meg, fürödtem le és bújtam be az ágyba, ma este korán, és csak töprengtem. Szerettem volna valamilyen módot találni rá, hogy segítsek a szüleimnek. Munkavállaláson gondolkodtam, azon, mégis mit tudnék csinálni a két bal kezemmel és a be nem fejezett tanulmányaimmal az iskola mellett. Talán a halpiacon alkalmaznának, értettem egy keveset a halakhoz, hiszen apám kiskorom óta elvitt horgászni a torkolathoz minden héten. Végül lehetőségeim értékelése közt elnyomott az álom, és az ébresztőm csörömpölése volt a következő dolog, mely arcon vágott a valóság neve alatt.

A reggeli rutin a szokásos volt, a nadrágom pedig ismét valamivel rövidebbnek tűnt, valószínűleg megint nőttem. Próbáltam leejteni vállaim, görbíteni a hátam annyira, hogy ne repedjen szét zakóm rajta, hogy ne látsszon, tarthatatlanul kicsi már rám egyenruhám. Szobámban a tankönyveket a matrac alá rejtettem gondosan, hogy ne keltsenek feltűnést, táskámba pedig farmert és pólót rejtettem egy kapucnis pulóverrel és edzőcipővel, mielőtt hamis mosolyt villantva anyámra elindultam. Megkerültem három háztömböt, hogy ne fussak bele a munkába tartó apámba és egy nyilvános mosdó bűzös félhomályában átvettem a táskámban kicsempészett ruhákat magamra.

Határozott léptekkel haladtam a Hannal párhuzamos úton, ami kivezetett a városból, majd a várostól mindössze két kilométerre eltávolodva egy földútba torkollott. Mély levegőt véve tettem rá lábam a poros útra és görcsbe szoruló gyomorral haladtam a Vaderdő felé. Tündérek laktak itt, hogy talán ez volt a neve?

Az erdő árnyékában a testemet uraló bizonytalanság felerősödött. Zsebemben nyugvó kezeim ökölbe szorultak és jobb ujjaim közt egy zsebkendőt gyűrögettem, ami lassan szétcincálódott a sok mosás és a fizikai behatás hatására. Hogy mit kerestem? Fogalmam sem volt. Annyit tudtam a kalózokról, a törvényen kívüli népségről, hogy a Vaderdőben rejtőznek, de a Vaderdő több kilométer hosszan és szélesen nyújtózott, egészen fel a forrásig, amiből a folyó fakadt.

Bár megnéztem egy térképet a földrajz könyvemben, nem tudtam felidézni elég jól, hogy pontosan tudjak tájékozódni, a földút pedig pár kurta kilométer után apró csapássá szűkült a berkenye és galagonya közt, a szúrós bokrok pedig úgy akadályozták haladásomat, mintha ruhámba kapaszkodva könyörögtek volna, ne menjek tovább, ne keveredjek el még inkább, bár már percek óta biztosan tudtam, menthetetlenül eltévedtem, a kalózoknak pedig nyoma sem volt.

* * *

A vacsora asztalnál, vagyis a homokban ülve a Han parton, egy kellemes kis tábortűz körül ismét veszítettem a többiek ellen és mindenki vigyorogva nyugtázta, hogy nekem kell holnap korán kelnem, hogy egyszemélyes őrjáratra induljak az erdőben. Hiába hoztam nekik ételt, így bántak velem. Sóhajtva hagytam magukra őket, hogy időben elnyúljak a szalmazsákomon és azt mondhassam reggel, kialudtam magam.

A délelőttbe nyúló reggeli őrjáratban nem volt semmi rossz. Egy faágon megettem a szendvicset, amit magammal hoztam, aludtam is keveset, mikor már nem bírtam nyitva tartani a szemem, ugyanis rettenetesen unalmas volt egyedül bolyongani az erdőben. Azonban a mai nap érdekes fejleményeket hozott. Érdeklődő tekintettel figyeltem a fiút, ahogy átverekedte magát az ösvénytől két méterre a bozótoson és csalódottan nézett körbe, majd találomra indult el egy irányba, hogy húsz perccel később ismét felbukkanjon egy teljesen más irányból. A harmadik ilyen fordulónál megszántam. Összeillesztettem hüvelyk és középső ujjam, majd ajkaim közé véve felhívtam a figyelmem magamra.

* * *

Néma szenvedésemet egy füttyszó váltotta meg, felkapva a fejem néztem körbe, majd egy faágon megpillantottam egy alakot, aki önelégült arccal lóbálta a lábát, miközben engem vizslatott.

- Szia! – siettem közelebb a fához megkönnyebbülten, csak félrebillentette a fejét. – Hyunjin vagyok – számoltam be nevemről sebesen – és keresek… valakiket.

- Miért keresel valakiket? – összerezzentem mély hangja hallatán, sőt, szinte végigfutott a hátamon a hideg, döbbenten néztem fel rá. – Apám azt mondta, ők kalózok. Veszélyesek. Apám… a családom nehéz helyzetben van és szükségünk van pénzre, a szüleim már nem tudnak többet dolgozni, nekem kell segítenem nekik…

- Nem vagyok Robin Hood – huppant le elém a földre macska ügyességgel, mire hátrébb táncoltam pár lépést. – A kalózok nem egy kívülről veszélyes, valójában lágy szívű banda, akik segítenek a bajba jutott iskolásoknak. Szökevények, számkivetettek, árvák, csempészek, tolvajok, gyilkosok vagyunk. – lépett egyet felém, én pedig egyet hátra. Fekete szeme még inkább elsötétült és hangja is mélyebb tónust ütött meg. – Menj haza és holnap menj el az iskolába! Találj munkát a városban, rakodj ládákat vagy tölts fel polcokat a boltokban! És ne gyere az erdőbe, mert valaki még véletlenül megöl! – rettegtem a fenyegető aurától, amit kibocsátott magából, de nem tudtam megmozdulni. Nem tudtam merre kellene menekülnöm. Pár pillanatig várt szavai hatására, vagy arra, hogy elfussak, tekintetében türelmetlen várakozás csillant, majd a felismerés. – Eltévedtél. – jelentette ki, mire aprót biccentettem. Megfogta vállam és elfordított magától, majd arrébb taszigált és vállam felett kinyújtotta a kezét. Szememmel követtem az irányt, amerre mutatott. – Ha a földön nem látod az ösvényt, a lombok megmutatják. – mormolta – Próbálj meg nem eltévedni és menj haza! – lökött meg az úton. Botladoztam pár lépést, majd szóra nyitva a szám megfordultam, hogy valami erőtlen tiltakozást kipréseljek magamból, de a fiú eltűnt, mintha a föld nyelte volna el.

Lógó orral indultam el az irányba, amit mutatott nekem, és elhatároztam, holnap visszajövök és megkeresem őt.