Kellemes, hűvös észak-nyugati szél borzongatta meg a partokat,
miközben sirályok köröztek a sekélyes felett az égen, egymásnak kiabálva,
alá-alábukva a csillogó víztükör felé egy-egy áldozatért. Ez is azon ritka
napok egyike volt, mikor a napfény áttört a szennyezett légrétegeken és
megajándékozott bennünket tiszta melegével. Szöulban nem lehetett látni a
napfényt. Homályos formáját igen, amit megszűrtek a felhők, melyeket a sok
évnyi háború kent fel a kék égre.
A háborúnak ugyan már sok éve
vége volt, még nem is éltem, a nyoma meglátszott a világon. A harmadikként
emlegették. El se tudtam képzelni hogyan élt túl a világ két ilyen hatalmas
háborút a harmadik előtt. De a világ amibe születtem, közel sem tanúskodott
olyan borzalmakról, mint amikről a történelem könyvek meséltek. Az ég
szennyezett volt, a szmog miatt párás, hideg, őszi napokon maszkot kellett
viselnünk és a távoli vidékekről érkező savas eső elől épületekben rejtőztünk.
De az élet folyamatát nem törte meg semmi. A város zajos, büdös volt, ahogyan
egy városnak lennie kellett, az emberek mind keseregtek és nyomorogtak
helyzetüktől függetlenül, akár három napos maradékon éltek, akár neves séfek
munkáin.
Valami megmozgatta a csalit a horog végén, mert megrezzent az úszó, megmoccantam a székben, reménykedve, valami történik, de a nyugalom ismét visszatért egy pillanat múltán. Téves riasztás. Összébb húztam magamon a vékony gyapjúkabátot, inkább csak azért, hogy csináljak valamit, majd látványosan körülnéztem. A torkolatnál egy nagy vitorlás horgonyzott, kíváncsian hunyorogtam a napfényben. Olyas fajta hajó volt, amit a kalózos filmekben lehetett látni, ha éppen volt adás, amit be tudtunk fogni a tévén. Emberek mozgolódtak a hajó körül, fiatalnak tűntek, vidám hangjukat pedig néha erre sodorta a szél. Valaki egy dallamot fütyült, miközben ládákat pakoltak a hajóról egy kocsiba.
- Ne nézd őket, Hyunjin! - szólt rám apám halkan. Mindig szorongást keltett bennem, ha a nevemen szólított.
- Kik ezek? - bámultam továbbra is a nyolc főt számláló kis csoportot, akik nem úgy festett, hogy érdeklődnek irántunk.
- Csak ne foglalkozz velük... Kalózok. - suttogta gyorsan és a kapására koncentrált. Ideges volt, ezt tisztán éreztem. Kalózok. Ezelőtt sosem láttam őket. Hallani elvétve lehetett róluk, de mindenki próbálta figyelmen kívül hagyni őket. Veszélyesek voltak. Ámulva figyeltem őket tovább a tudás birtokában, igyekeztem elraktározni a fejemben, hogyan is festettek ezek a kalózok.
Ámulatomnak az orsó surrogása vetett véget, ahogyan egy hal megiramodott a horoggal a szájában.
Esteledett, mire hazaértünk a
torkolattól a helyben kibelezett halakkal, amiket vacsorára és a holnapi ebédre
szántunk. Anya szorgosan sütötte meg őket, miután alaposan megtisztogatta a
húst, én pedig leültem egy tankönyvvel a kezemben az apró kis szobámba. Bár
apám tisztségviselő volt, szűkösen éltünk. Az is kiváltság volt, hogy az állam
pénzén járhattam iskolába.
A vacsora csendesen telt,
szinte már némán, sietve köszöntem meg, amint végeztem és siettem el a szobám
magányába a felnőtt problémák elől.
* * *
Zsebre dugott kézzel, nézelődve tettem egyik lábam a másik után
Szöul utcáin, lassan esteledett, a nap fénye valamennyire áttört a szennyezett felhőkön és némi narancs színt festett az égre, egészen baljóslatúvá téve a
kora este hangulatát. Nem állt szándékomban most az egyszer bajt keverni. Csak
néhány apróságra volt szükségem a közértből, olyan dolgokra, amelyeket
felesleges lett volna csempészet útján megszerezni. Teljesen hétköznapi
embernek festettem a kirakatok üvegén át, pont olyannak, mint a többi korom
béli. Kíváncsi lettem volna rá, a tekintetem bármit elárul-e. Hogy ok nélkül
jár a falakon ezen a békés estén, ellenségek, lehetőségek, menekülési útvonalak
után kutat, felmér és elraktároz mindent, amit a környékről tudnom kell. Ha
akartam, se tudtam volna kikapcsolni ezt az érzékemet. Nem voltunk biztonságban
soha. Egyetlen ember sem volt soha. Gondolataim hatására ujjaim megrezzentek,
vasakarattal kellett visszafognom magam, hogy fegyvereim a rejtekükön hagyjam a
vékony bőrdzseki alatt, és ne tegyem őket közszemlére. Ez most a város volt. A
bamba, felületén békés Szöul.
Bevásárló szatyrok sokaságával
jöttem ki a fotocellás ajtón a már sötét utcákra, minimális biztonságérzetem
pedig megzuhant a lámpák sápadt fényében. Kezeim tele voltak, támadás esetén
nem biztos, hogy kellően gyorsan tudtam volna reagálni, elhajítani a
csokoládéval, lekvárral, kenyérrel és tejjel tömött zacskókat, hogy megvédjem
az épségem. A veszély gondolata kínzott, mint egy gyapjúpulóver, amitől még a
bőröm alatt is viszketek, de megfeszítve állkapcsom tovább lépdeltem, mint a
többi járókelő. Sötétedés után megszaporodtak a biztonsági emberek az utcán és
nem szerettem volna feltűnést kelteni.
Kiérni a városból maga volt a felüdülés, a betonút pedig lassan
elkopott lábaim alól, ahogy kitartóan meneteltem az éjszaka sötétjében. Könnyen
találtam rá a kopottra gyalogolt földútra, amely egyenesen az ártéri Vaderdőbe
vezetett. A nevet nem tudtuk ki aggatta rá, úgy hangzott, mintha egy tündér lakta
erdőt, és nem egy vízparti dzsungelt jelölne meg.
Megtorpantam az erdő első
fáinál és óvatosan eltéve a szatyrom előhúztam a zsebemből egy vörös kendőt,
könnyen csuklómra tekertem és megcsomóztam, mielőtt tovább indultam volna,
lefordulva a kitaposott, öreg útról a rengeteg szíve felé, egyszerű embereknek
láthatatlan utakon.
* * *
Kora reggel maga a borzalom
volt az ébresztőóra csörömpölésére ébredve felülni az ágyban. Kissé szédelegve
néztem szét, majd hunyorogva, az óra gombja után tapogatva kikapcsoltam az
eszközt. Ez a kis dolog, meg a rettenetes hangja gondoskodott arról, hogy
biztosan ne bírjak bűntudat nélkül visszadőlni a párnámra, a fejemre húzni a
paplant és a fal felé fordulva tovább aludni.
Hajamban turkálva, egyik
kezemmel bő pizsamanadrágom magamon tartva botorkáltam ki a szobámból a
konyhába. Pár falat kekszet elropogtatva az asztal közepén helyet foglaló
tálból a fürdőszoba felé kanyarodtam, hogy rendbe szedjem magam, mielőtt
elkésnék az iskolából és magamra vonnám a figyelmet.
Az iskola épülete modern és
elegáns volt, egyike azon építményeknek a városban, melyekre pénzt szántak.
Kevés ilyen épület volt. Azok az irodák, ahol az állam emberei dolgoztak, az
állam azon embereinek házai, akik „fontosak” voltak, valamint az iskolák és
sport- és bevásárlóközpontok. A hierarchia ereje ebben a világban rettenetes
volt. Apám, aki egy egyszerű ügyvéd volt, némi szerencsével és állhatatossággal,
csupán annyit nyert munkáján, hogy volt étel az asztalunkon, új ruháink, és
iskolába adhatott engem anélkül, hogy vagyonokat fizetett volna érte. Iskolai
egyenruhám azonban csak egy volt, és hiába vigyáztam rá, négy év alatt alaposan
megkopott, a nadrág szára pedig már rövidnek bizonyult, ahogy felső is
megfeszült a hátamon, a módosabb diákok előtt nevetség tárgyává téve.
Sóhajtva nyúltam el székemen,
ami egy félreeső padhoz tartozott és elővéve tankönyveim, füzeteim csendesen
vártam az óra kezdetét. Szorgos diák voltam, amennyire csak képességeimből
tellett, látva, hogy a családom helyzetéből nem lesz más kiút.
A nap pedig szörnyen lassan telt, ahogyan ez lenni szokott,
tarkítva csípős megjegyezésekkel másoktól, amiket elengedtem a fülem mellett,
mint minden alkalommal. Kettőkor pedig boldogan hagytam el az épületet, hogy
otthon tanuljak tovább, mielőtt elmennék futni sötétedés előtt, ahogyan minden
áldott nap újra és újra.
A futás azonban mindig felszabadított kicsit, kegyetlenül
hajtottam magam, míg nem sikerült elengednem minden problémám, csak akkor
kanyarodtam haza, ha sikerrel jártam. Ma a szokásosnál valamivel tovább
tartott, fáradtan lépkedtem fel a második szinten lévő kopottas, barna ajtóhoz,
majd halkan benyitva lerúgtam a cipőim és a konyha felé csoszogtam vízért. Bár
fáradt voltam, az ingerült hangok megütötték a fülemet, és megtorpanásra
késztettek.
- Nem engedhetünk meg magunknak ilyen kiadásokat!
- Tisztában vagyok a helyzetünkkel, de szükségünk van rá. Ki kell
mosnom a ruháinkat. Hyunjin sem járhat koszos egyenruhában, csak egy van neki. –
anyám hangja fáradtnak, öregnek hatott a benne lappangó rengeteg keserűségtől.
- És miből fogjuk kifizetni így a számlákat? Már így is egy havi
elmaradásunk van a hűtőszekrény miatt. – apám hangja dühösebb, pattogóbb volt
és dühössé tett, amiért anyámmal beszél így, aki nem tehet arról, hogy nehéz
helyzetünk nehezebb lett. – A főbérlő már így is ingerült. Ha még egy havi
elmaradásunk lesz, kitesznek innen és akkor felesleges volt az új mosógép. –
ökölbe szorultak vékony ujjaim és kényszerítettem magam, hogy ne keveredjek
bele a felnőttek dolgaiba. Visszaosonva az ajtóhoz halkan kinyitottam, majd
hangosan becsuktam, mielőtt a konyhába sétáltam volna, esélyt adva szüleimnek
arra, hogy elhallgassanak. Anyám idegesen simította le főzős kötényét és
fordult vissza a tűzhelyhez, apám pedig mogorván meredt az újságra.
Bár úgy tettem, mintha mit sem sejtenék, a probléma nem hagyott nyugodni.
A tény, hogy egy hajszál választ el bennünket attól, hogy nincstelenek legyünk,
emésztett és mart belülről. Csendesen vacsoráztam meg, fürödtem le és bújtam be
az ágyba, ma este korán, és csak töprengtem. Szerettem volna valamilyen módot
találni rá, hogy segítsek a szüleimnek. Munkavállaláson gondolkodtam, azon,
mégis mit tudnék csinálni a két bal kezemmel és a be nem fejezett
tanulmányaimmal az iskola mellett. Talán a halpiacon alkalmaznának, értettem
egy keveset a halakhoz, hiszen apám kiskorom óta elvitt horgászni a torkolathoz
minden héten. Végül lehetőségeim értékelése közt elnyomott az álom, és az
ébresztőm csörömpölése volt a következő dolog, mely arcon vágott a valóság neve
alatt.
A reggeli rutin a szokásos volt, a nadrágom pedig ismét valamivel
rövidebbnek tűnt, valószínűleg megint nőttem. Próbáltam leejteni vállaim,
görbíteni a hátam annyira, hogy ne repedjen szét zakóm rajta, hogy ne látsszon,
tarthatatlanul kicsi már rám egyenruhám. Szobámban a tankönyveket a matrac alá
rejtettem gondosan, hogy ne keltsenek feltűnést, táskámba pedig farmert és
pólót rejtettem egy kapucnis pulóverrel és edzőcipővel, mielőtt hamis mosolyt
villantva anyámra elindultam. Megkerültem három háztömböt, hogy ne fussak bele
a munkába tartó apámba és egy nyilvános mosdó bűzös félhomályában átvettem a
táskámban kicsempészett ruhákat magamra.
Határozott léptekkel haladtam a Hannal párhuzamos úton, ami
kivezetett a városból, majd a várostól mindössze két kilométerre eltávolodva
egy földútba torkollott. Mély levegőt véve tettem rá lábam a poros útra és
görcsbe szoruló gyomorral haladtam a Vaderdő felé. Tündérek laktak itt, hogy
talán ez volt a neve?
Az erdő árnyékában a testemet uraló bizonytalanság felerősödött.
Zsebemben nyugvó kezeim ökölbe szorultak és jobb ujjaim közt egy zsebkendőt
gyűrögettem, ami lassan szétcincálódott a sok mosás és a fizikai behatás
hatására. Hogy mit kerestem? Fogalmam sem volt. Annyit tudtam a kalózokról, a
törvényen kívüli népségről, hogy a Vaderdőben rejtőznek, de a Vaderdő több
kilométer hosszan és szélesen nyújtózott, egészen fel a forrásig, amiből a
folyó fakadt.
Bár megnéztem egy térképet a földrajz könyvemben, nem tudtam
felidézni elég jól, hogy pontosan tudjak tájékozódni, a földút pedig pár kurta
kilométer után apró csapássá szűkült a berkenye és galagonya közt, a szúrós
bokrok pedig úgy akadályozták haladásomat, mintha ruhámba kapaszkodva könyörögtek
volna, ne menjek tovább, ne keveredjek el még inkább, bár már percek óta
biztosan tudtam, menthetetlenül eltévedtem, a kalózoknak pedig nyoma sem volt.
*
* *
A vacsora asztalnál, vagyis a homokban ülve a Han parton, egy
kellemes kis tábortűz körül ismét veszítettem a többiek ellen és mindenki
vigyorogva nyugtázta, hogy nekem kell holnap korán kelnem, hogy egyszemélyes
őrjáratra induljak az erdőben. Hiába hoztam nekik ételt, így bántak velem.
Sóhajtva hagytam magukra őket, hogy időben elnyúljak a szalmazsákomon és azt
mondhassam reggel, kialudtam magam.
A délelőttbe nyúló reggeli őrjáratban nem volt semmi rossz. Egy
faágon megettem a szendvicset, amit magammal hoztam, aludtam is keveset, mikor
már nem bírtam nyitva tartani a szemem, ugyanis rettenetesen unalmas volt
egyedül bolyongani az erdőben. Azonban a mai nap érdekes fejleményeket hozott.
Érdeklődő tekintettel figyeltem a fiút, ahogy átverekedte magát az ösvénytől
két méterre a bozótoson és csalódottan nézett körbe, majd találomra indult el
egy irányba, hogy húsz perccel később ismét felbukkanjon egy teljesen más
irányból. A harmadik ilyen fordulónál megszántam. Összeillesztettem hüvelyk és
középső ujjam, majd ajkaim közé véve felhívtam a figyelmem magamra.
*
* *
Néma szenvedésemet egy füttyszó váltotta meg, felkapva a fejem
néztem körbe, majd egy faágon megpillantottam egy alakot, aki önelégült arccal
lóbálta a lábát, miközben engem vizslatott.
- Szia! – siettem közelebb a fához megkönnyebbülten, csak
félrebillentette a fejét. – Hyunjin vagyok – számoltam be nevemről sebesen – és
keresek… valakiket.
- Miért keresel valakiket? – összerezzentem mély hangja hallatán,
sőt, szinte végigfutott a hátamon a hideg, döbbenten néztem fel rá. – Apám azt
mondta, ők kalózok. Veszélyesek. Apám… a családom nehéz helyzetben van és
szükségünk van pénzre, a szüleim már nem tudnak többet dolgozni, nekem kell
segítenem nekik…
- Nem vagyok Robin Hood – huppant le elém a földre macska ügyességgel,
mire hátrébb táncoltam pár lépést. – A kalózok nem egy kívülről veszélyes,
valójában lágy szívű banda, akik segítenek a bajba jutott iskolásoknak.
Szökevények, számkivetettek, árvák, csempészek, tolvajok, gyilkosok vagyunk. –
lépett egyet felém, én pedig egyet hátra. Fekete szeme még inkább elsötétült és
hangja is mélyebb tónust ütött meg. – Menj haza és holnap menj el az iskolába!
Találj munkát a városban, rakodj ládákat vagy tölts fel polcokat a boltokban!
És ne gyere az erdőbe, mert valaki még véletlenül megöl! – rettegtem a
fenyegető aurától, amit kibocsátott magából, de nem tudtam megmozdulni. Nem
tudtam merre kellene menekülnöm. Pár pillanatig várt szavai hatására, vagy
arra, hogy elfussak, tekintetében türelmetlen várakozás csillant, majd a
felismerés. – Eltévedtél. – jelentette ki, mire aprót biccentettem. Megfogta
vállam és elfordított magától, majd arrébb taszigált és vállam felett
kinyújtotta a kezét. Szememmel követtem az irányt, amerre mutatott. – Ha a
földön nem látod az ösvényt, a lombok megmutatják. – mormolta – Próbálj meg nem
eltévedni és menj haza! – lökött meg az úton. Botladoztam pár lépést, majd
szóra nyitva a szám megfordultam, hogy valami erőtlen tiltakozást kipréseljek
magamból, de a fiú eltűnt, mintha a föld nyelte volna el.
Lógó orral indultam el az irányba, amit mutatott nekem, és
elhatároztam, holnap visszajövök és megkeresem őt.
Oh igen, felüdülés volt olvasni tőled végre valamit, és nem is akármit! Hát nem egy kalózos fanficivel álltál elő? Pofám leszakad :'D Jól megleptél, de már most imádom.
VálaszTörlésIgaz, túl sok dolog még nem történt, de eddig mindkét szereplő nagyon szimpatikus, bár egyem a szívit Hyunjinnak, olyan kis esetlen, viszont nagyon is bátor. A noname karakterünk, aki talán Felix lehet (hiszen csak rajta lehet meglepődni, hogy milyen mély hangja vanxdd) is elnyerte a tetszésemet. Mégis csak van benne egy kis kedvesség, hiszen, ha már azt mondta, hogy simán megölhetik Hyunjint, akkor igazából ő is megtehette volna. ÉN REMÉNYKEDEM A JÓSÁGÁBAN! (Remélem, nem hiába) Meg persze, a tiédben is. ><
Unnie, tudod a dolgod :3 Várom a folytatást~ ♥
Kkkk igyekszem hozni a következő részt (és remélem rajtad kívül is lesz olvasóm QwQ olyan cool lenne) és köszönöm a kis kommentet :3
TörlésHello! 😁
VálaszTörlésÉn wattpadon hagytam kommentet, nem is tudom holnolvassalak tovább!😂 De gondoltamszólok...😉😘