III.

Fürge léptekkel haladtam keresztül a még szendergő, ködös városon, csak a halpiac árusai rakodtak kifelé a szállítókból, a friss hal szaga egészen belekúszott az orromba és kicsit el is facsarta. Nem igazán szerettem ezt a szagot. Tenger, alga, hal szaga együtt a város sajátos bűzével. Inkább megszaporáztam a lépteim a városból kifelé. A kinti levegő az erdőben ugyanis csodálatosan tiszta volt ahhoz képest, amit megszoktam.

Gyors tempómnak hála hamar az erdőhöz értem és kifújhattam a gyaloglás és az izgalom okozta kis lihegésem, mire halkan megrezzent az avar, majd Sana vidám mosolya bukkant ki a növények árnyékából.

- Jó reggelt zöldfülű! – borzolt bele hajamba, viszonoztam mosolyát. – Gyere, menjünk! – intett magával, én pedig szorgosan követtem. Továbbra is zajosnak éreztem magam hozzá képest, de mindent megtettem, hogy ne lépjek rá az összes száraz gallyra, amit csak találni lehetett az utunkban. Sana közben magyarázott. Elmesélte, hogy a járőrözés inkább azért van nappal, hogy azok, akik az erdőbe merészkednek, biztonságban legyenek, mintsem magukat védjék a behatolóktól. Az éjjeli védelem a fontosabb a tábor felett, míg a többiek alszanak, vagy épp a városban szórakoznak. – Kevesen járunk egyszerre a városba és ritkán. Felix jár bevásárolni, ezt mindig ő csinálja. Woojin, Changbin, Minho és Chan éjjelente járnak csak be, Woojin általában inni, a többiek lopni, aztán hazahozni Woojint.

- Ezek az igazi neveitek? – szakítottam félbe, mire biccentett.

- Már igaziak. Van, aki nem emlékszik a nevére sem, mikor ide kerül. Van, aki nem akar emlékezni rá, de az is lehet, hogy ezek mind a valós neveink. – mosolyodott el kis szomorúsággal a szemeiben. Kissé szégyelltem magam a kérdés miatt. Nem tudtam, milyen komoly történet állhat a nevek és arcok mögött.

A délelőtt Sanaval hamar eltelt. Rengeteg mindent tanított a járőrözés alatt a rendszerükről, mit tesznek, kinek mi a szerepe. Az út végén pedig a tábor várt. Sana ugyanazt a füttyöt használta, mint Woojin tegnap, a válasz pedig hamarosan érkezett, mi pedig bátrabb tempóban indultunk meg a mezőn. – Meg kell majd tanulnod a jelzéseket elsőnek. – nézett rám a lány jelentőségteljesen, mire komoly arccal biccentettem. Jeongin ült a mezőn a hangár előtt és egy füzet volt a kezében. Innen is meg tudtam állapítani, keze ügyetlenül mozog a papíron. – Jeonginnak nehézségei vannak az írással. – mondta Sana gyorsan, halkan. – Nagyon szorgos, de mi magunk se sokat tudunk tanítani neki az alapvető dolgokon kívül. Vagy nem emlékszünk rá, vagy nem tudjuk. Az írás itt senkinek sem túl nagy erőssége. – vont vállat és kerülte tekintetem. Félt attól, valaki a városból lenézi őket érte. Valaki, akinek megadatik, hogy iskolába járjon és tanuljon.

- Hyunjin! – integetett Jeongin, mikor befejezte, amit épp írt és fel mert nézni. Elmosolyodtam és viszonoztam melegszívű üdvözlését. Gondosan eltette a füzetet és a kissé megviselt ceruzát, majd hozzánk sietett.

Nem sok időm volt beszélgetni vagy bámészkodni, Sana kedves tanítása egy sokkal szigorúbb fordulatot vett itt és szinte kifordult alólam a talaj.

Esténként csak annyira futotta energiámból, hogy elboruljak az ágyamban, miután hazaértem az erdőből. Annyi vacsorát magamba tömtem, amennyit csak bírtam rövid idő alatt, majd gyorsan fürödtem és a félig a takaró alá ügyeskedtem magam pár perc néma hasalás után az ágyon. Az éjjeli lámpát is égve felejtettem sokszor, ez reggel tudatosult bennem, mikor már a napkelte előtt talpon voltam ébresztőm hangjára. Hamarabb kellett kelnem, mint mikor iskolába jártam, de nem bántam és az előző esti fáradtságnak nyoma sem volt. Izgatottság töltött el belül és adrenalin annak a ténynek a tudatától, valami olyat teszek, amit a szüleimnek nem akarnának, hogy tegyek. Sőt, minden bizonnyal tiltanának tőle.

A napok egymásba folytak. Minden nap keményen edzettek Jeongint és engem, tőrt és lőfegyvert egyformán tanultunk forgatni, miközben Sana makkokkal, gesztenyével és egyéb szúrós termésekkel dobált minket. Vagy elviseltük, vagy elkerültük őket. Én általában az előbbit választottam, Jeongin már ügyesebbnek bizonyult a termés támadás elkerülésében. Lassú és fáradékony voltam hozzá képest, de nem mutattam jelét sem izom, sem ízület fájdalomnak, megfeszítettem állkapcsom és dolgoztam tovább minden egyes nap. Amiket meg kellett jegyeznem, gyorsan sajátítottam el, mint a jelzéseik, az útvonalak a tábor körül, amiket ismernem kellett, a napirendeket. De a harc a gyengém maradt. És tudtam, ezt Felix is tudja. Néha, mikor szünetet kaptunk Sanatól, láttuk a többieket gyakorolni. Jeongin csodálta őket és izgatottan suttogta, mikor ki áll nyerésre, ki miben jó, miben nem. Azt sosem hallottam, Felix miben nem jó. Tekintete egészen sötét, rezzenéstelen volt, miközben Channal párbajozott, ebből a távolságból is láttam, külseje ellenére milyen komoly fenyegetést jelent. Talán csak hangja árulkodott a benne rejlő veszélyről. Felix mindig nyert.

Napok, majd hetek teltek, miközben tanultam és figyeltem őket, Felix mindig nyert. És sosem nézett felém. Egyszer sem. Érdekelt, vajon direkt csinálja, vagy valóban ennyire reménytelen és érdemtelen vagyok a vezető legkisebb figyelmére. Jeongin bátran odament hozzá, mikor szükségét érezte, Felix rámosolygott, látszott rajta a ragaszkodás, amit a kisebb fiú iránt érzett, az én gyomromat pedig egyfajta görcsbe fogta a tudat, nem fogom tudni itt megvetni a lábam. Ez a tudat pedig megmérgezte a tanulást és ahelyett, hogy javultam volna, romlottam. Sana is kezdett dühös lenni rám, sokszor rám förmedt, én pedig munkát kerestem közben a halpiacon, remélve, még nem késő megváltoztatnom a döntésem.

Miután kirakodtam a halakat, egy percet sem tétováztam, átvettem a fizetésem és zsebembe rejtve futólépésben indultam az erdő felé. Késésben voltam minden alkalommal, ha a hal is késett. Azonban elsőre nem láttam sem Sanat, sem Woojint az erdő szélén várakozni, reméltem, nem hagytak itt és pusztán csak sikerült eléggé gyorsnak lennem.

- Egyre többet késel. – a sötét hangra összerezzentem, arra se futotta az időmből, hogy kifújjam magam, máris elhangzott a kurta mondat. Tekintetem Felixre villant, egy furcsán hosszúnak tűnő pillanatig a szemembe nézett, majd elfordult és megindult. Igyekeztem lépést tartani vele. Sokkal ügyesebben mozogtam már a fák közt, alig csaptam néha zajt lépteimmel, reméltem, ezt ő is értékeli valami fejlődés félének. Egy szót sem szólt hozzám, egyszer sem nézett rám, csak ment előttem.

Olyan hirtelen torpant meg egy számomra még ismeretlen területen, hogy a hátába rohantam. Apró bosszús szusszanás jelezte nem tetszését, én pedig ajkamba harapva vártam. Leguggolt és felvett valamit a földről. Vizsgálta egy ideig, majd zsebre vágta, így hiába nyújtogattam nyakam válla fölött tovább, hogy megtudjam mi az. – Gyerünk! – hangja sötétebb volt, mint mikor megállapította késésem és átvágva mindenen a tábor felé indult, ezt meg tudtam állapítani, beleakadva a bozótosba, botladozva követtem. Egy éles füttyel jelzett, mikor a mezőhöz értünk, ezt nem hallottam korábban, de elraktároztam a többi közé. A tábor körül mindenki a hangár felé tartott, ott hagyva a cuccaikat ahol voltak, csak a meglepet Jeongin nem mozdult füzetével. Felix is megindult a hangár felé, egyszer sem nézve vissza rám. 

Tanácstalanul lépdeltem Jeonginhoz és lehuppantam mellé. Még a hangárt bámulta. Mikor felém fordult és észrevette milyen közel vagyok, összerezzent és mellkasához ölelte füzetét.

- Sana elmondta. – válaszoltam halkan tettére, mire kissé bosszúsan felszusszant, de nem engedte le a füzetét, csak meredt maga elé. Végigmértem, tekintetem pedig a ceruzát markoló kezére meredt. Valami nem stimmelt vele. Nem illett oda. Kerestem tudatomban, miért érzem ezt, majd pár pillanatnyi tanácstalan bámulás után rájöttem a megoldásra. Óvatosan nyúltam a ceruza után, amit elengedett, amikor megérintettem, és a füzetet is leengedte. Szinte érezni lehetett, mennyire fél attól, ami most következik. Bal keze felé nyújtottam a ceruzát, mire rám pislogott és megfogta a ceruzát. – Próbáld így. – mondtam halkan. Aprót biccentett, majd a füzet fölé emelte a kezét és ismét elkezdte leírni a neveinket. Halvány mosoly költözött szám sarkába annak láttán, mit gyakorol írni. Egy ideig csendben ültünk, csak a grafit sercegett a papíron, majd elemelte kezét és büszkén szemlélte a sokkal összeszedettebb írást.

- Tudnál nekem segíteni megtanulni rendesen írni? Tudok olvasni, de az írás gondot okoz. – halvány mosollyal néztem rá és biccentettem.

- Segítek. – viszonozta a mosolyt.

* * *

Nyugalomban teltek el az elmúlt hetek, ez pedig nyugtalanná tett. Minden túl zökkenőmentesen ment. Minden szállítás rendben volt, senki sem akart megölni senkit.

Valahol belül hálás voltam, hogy a fiú késett, mert ezzel felhúzott és büntetésből megsétáltattam, tudva, hogy fáradékonyabb nálunk. Nem számítottam rá, hogy idegen töltényt találok az erdőben. Valaki volt itt rajtunk kívül. Valakik. Az erdő egészen észak-nyugati részén.

- Nem tudhatod biztosan. – mondta Chan halkan, a hangárban ülve a töltény körül.

- Határozottan nem a miénk. – mormoltam sötéten, ezzel mindenki egyet értett. – És szinte sosem járunk arra. Még harcolni sem kellett ott senkivel. – Chan egyetértően bólintott, majd felsóhajtott.

- Már minden túl zökkenőmentesen ment, igaz? – villantott egy fáradt mosolyt, amit futólag viszonoztam. Nem kellett volna dühösnek lennem a zöldfülűre, mégis az voltam. Miatta tört meg a béke. Kellett neki késnie. Sana mintha csak fejembe látott volna elsötétülő tekintetem láttán tiltakozóan szóra nyitotta száját, de addigra felpattantam.

- Felix ne! – rohant utánam, de magasabb voltam nála, gyorsabban bírtam szedni a lábaim. Jeongin és a srác egyszerre néztek fel, mikor kiviharzottam a hangárból, felkaptam kettőt a gyakorló tőrök közül és megforgatva a kezeimben őket a fiúk felé indultam. Mindkettőnek elkerekedett a szeme. Az egyik meglepetéstől, a másik félelemtől. Helyes, féljen is, helyeseltem magamban, miközben Sana kétségbeesetten kiabált és igyekezett arrébb parancsolni a tanácstalan Jeongint, akit a vállánál fogva egyszerűen arrébb toltam az útból.

- Vizsga, éld túl! – mordultam a lassan felemelkedő fiúra, és felé lendültem. Mindenki elnémult, talán rájöttek, hogy felesleges kiabálniuk, talán megsüketültem hirtelen. Egyetlen célt láttam magam előtt, fájdalmat okozni annak, aki miatt most nem lehettek nyugodtak a napjaim. Könnyű célpont, könnyű bántani, erre volt szükségem, hogy levezessem a dühöm. Gondolkodás nélkül emelte alkarját a csapásom elé és éreztem, hogy belerezzent a csont a csapásba, de nem józanított ki hirtelen dührohamomból. Ő is hamar rádöbbent, hogy feltett szándékom komoly fájdalmat okozni neki, a következő csapás után ugyanis kifordult előlem, ami kissé meglepett, de nem zökkentett ki, utána lendültem. Gyorsabb volt, mint én. Feldühített, hogy elfut, így utána eredtem, de az Isten verje meg, gyorsabb volt nálam. Egyenesen egy fa felé rohant, nem tudtam neki szándékozik-e rohanni, ösztöneim kapcsoltak, és féktávolságban megtorpantam. Döbbenten néztem, ahogy fellendül egy ágra, majd egymás után a következőkre és mikor elég magasra ért, hátát a fának vetve lehunyta a szemét és remegve szívta be a levegőt. Ha akartam, se tudtam volna utána mászni.

- Lee Felix! – kiabált rám Sana hisztérikus hangon, mire csak ledobtam a tőröket és felemeltem a kezem vállam felett, hogy lássa a lány, fegyvertelen vagyok. – Hyunjin, jól vagy? – Hyunjin csak aprót biccentett és lehuppant az ágra, amin eddig állt, fejét pedig a fának döntötte, mellkasa gyorsan mozgott, csak ez tanúskodott az elmúlt pár pillanatról. Továbbra is döbbenten figyeltem. A sebessége miatt nem egészen tudtam végig követni, hogyan jutott fel oda, de valahol belül nagyon is tudni akartam. – Normális vagy? – sziszegte Sana mikor mellém ért és vállával erősen belém vágott, mire felmordultam.

- Gyere le! – szóltam a fiúra, mire felnyitotta szemeit és lenézett rám. Nem félt. Már nem, mint amikor felé tartottam. Hideg távolságtartást láttam a szemeiben. Szörnyű hidegséget, amilyet az ember még a legkegyetlenebb télen sem tapasztal. Átlendítette lábát az ágon és egyenesen a földre huppant, alig fél karnyújtásnyira tőlem, mire összerezzentem. Ő nem. Nem billent ki egyensúlyából, nem adta jelét annak, hogy fájdalmat okozott volna akkora magasságból földet érnie, némán állt. Ahogy rám nézett, felfedeztem, hogy magasabb nálam nem is csak egy pár centivel. Nem tudtam, melyikünk haragszik most jobban a másikra. Sérült karjára akartam nézni, de nem akartam kimutatni, kivívta a tisztelem és hajlandó vagyok törődni vele. Pár néma pillanat után hátat fordítottam, felvettem a fegyvereket a földről és vissza indultam.

A nap hátralévő részében bujkálni szándékoztam, a táborra pedig súlyos csend nehezedett. Csak akkor merészkedtem elő, mikor biztos voltam benne, Hyunjin már nincs ott.

- Engedni fogod neki, hogy itt maradjon és megkeresse a pénzt, amire szüksége van. – nézett rám Woojin, mire fáradtan bólintottam. Mi értelme lett volna veszekedni velük, mikor mind azt akarták, hogy Hyunjin is itt legyen. Beleegyezésemre pedig lassan mosoly költözött az arcokra.

- Én fogok foglalkozni vele. –Sana csuklott egyet, mire megforgattam a szemem. – Gyors és jobban mászik, mint bármelyikünk. Elég csendes már az erdőben és okos. Ha őrszemet csinálunk belőle vélhetőleg meghalni sem fog. – egy pillanatig mindenki érlelte magában a dolgot, majd beleegyeztek. Még soha nem tanítottam senkit, főleg nem olyat, akit ha egy pillanatra is, de feltett szándékom volt megölni. Fogalmam sem volt, hogy mi lesz úgy, ezt mindketten tudtuk.

Éjjel pedig egy percet sem aludtam.

* * *

Reggel nem siettem a halak rakodásával. Egyrészt mert rettenetesen fájt az alkarom, másrészt mert semmi kedvem nem volt a kalózokhoz menni. A legkevesebb sem. Mégis egyszer eljutottam az utolsó ládához és megkaptam érte a pénzem, nekem pedig indulnom kellett. Lábaim automatikusan gyors tempót diktáltak, egy idő után feladtam a küzdelmet ellenük és hagytam, hogy vigyenek az erdő felé a saját kedvük szerint. Gyomrom pedig görcsben állt, azt jelezve, valami rettenetes fog történni.

Felix állt az erdő szélén, vállát lazán az egyik fának vetve, tekintete kíváncsian követett, bizalmatlanul, ridegen méregettem. Nyoma sem volt a tegnapi dührohamnak, Sana legalábbis annak nevezte. Szóra nyitotta száját, legalábbis úgy festett, majd tekintete megrebbent, mikor álltam pillantását és csak intett fejével, elindult, némán követtem.

Közel egy óra telt el kínos csendben, hangja pedig olyan hirtelen ért a csendben, hogy egész testemben összerezzentem. Talán még hallani is lehetett.

- Mától én foglalkozom veled. – közölte a lehető legnyugodtabb hangon, jobb lett volna, ha a kivégzésem jelenti be. A kíváncsiság, amit eleinte tápláltam felé, a tegnapi nappal semmivé foszlott. Sokat forogtak fejemben szavai, bárkit gondolkodás nélkül meg tud ölni, bár próbáltam üres szavaknak felfogni őket, többé nem ment. Valakivé vált, akit el kell kerülni, és akit nem érdemes ismerni. A hidegség, amit iránta tápláltam hirtelen, ösztönösen, ennek volt betudható. Nem mutattam, de most jobban rettegtem tőle, mint eddig bármitől vagy bárkitől valaha. Tudtam, nem mutathatom ki. – Gyors vagy és jobban mászol nálunk, ami meglepő, mindenesetre őrszem leszel.

- Hogy mi? – muszáj volt visszakérdeznem, bár szívem szerint hagytam volna, hogy magától próbáljon akadozva magyarázni.

- Amikor bármiféle dolgunk akad, üzleti, betolakodók, kötekedő bandák, mindig vannak őrszemek. A fákon, ahonnan jobban belátni mindent, mint odalent. Az őrszem figyelmeztet, ha bármire figyelmeztetni kell. – aprót biccentettem, bár ezt nem láthatta. – Maradhatsz, ameddig meg nem keresed a pénzt, amire szükséged van. Mindig egyenlően osztozunk azok között, akik részt vesznek egy-egy akcióban. Egy, maximum másfél hónap alatt meg tudod keresni a pénzed. De ehhez itt kell lenned ez idő alatt. – egy pillanatra megdermedtem, de olyan rövid volt, hogy magam sem vettem észre szinte. Mindig itt kell lennem. – Holnaptól. Szóval hozz holnap magaddal mindent, amire szükséged van. Vagy ne gyere el. – reméltem, mindketten tudjuk, a második opció nem fog bekövetkezni.

A további út a táborba csendben telt, hátam már nehéz volt a régi tankönyvektől, amiket elhoztam Jeonginnak, de nem szóltam egy szót sem.

Sana kíváncsian biccentett a táska felé, de csak egy üdvözlő mosolyt villantottam felé és Jonginhoz lépve odanyújtottam neki az egész táskát. Felragyogott a tekintete és gyermeki örömmel nézte át a könyveket, amiket kihúzott belőle. Megköszönni is elfelejtette, de arckifejezése elárulta, hálásabb, mint hogy ki tudná fejezni. Felix válla felett hátrafordulva nézte végig a jelenetet, majd megrázta a fejét, mintha valamit próbálni kirázni fejéből, majd intett nekem, mire némán követtem. Mindenki kissé aggodalmasan figyelt.

 * * *

- Szerinted meddig húzzák? – suttogta Momo halkan, mire lepillantottam rá, miután Hyunjin háta is eltűnt Felixé után.

- Felix nem a türelméről híres. – vakartam meg fejem. Jól ismertem a kis vakarcsot, és bár hallgattam rá és követtem, tudva, hogy tudja, mit csinál, biztos voltam benne, Hyunjinnal több baja lesz, mint mindannyiunkkal együtt véve. Az a fiú okos volt. Okosabb volt Felixnél, gyorsabb volt Felixnél, magasabb volt Felixnél és Felix nem kedvelte. Nem volt jó összeállítás. – Meglátjuk. Azt mondta maradhat, amíg meg nem keresi a pénzét. Állni szokta a szavát. – Momo aprót biccentett, majd felemelte a tőrét, hogy tovább gyakoroljunk.

Az első, aki kiviharzott, Felix volt. Majd a második is. Harmadjára Hyunjin jött ki és a napló repült utána, amiben az üzleti dolgokat vezettük. Valaki, aki elég állhatatos volt hozzá, végre lekötötte a nyugodt napokon mindig unatkozó és láb alatt levő Felixet. Shiro óta senki sem volt képes tíz percnél tovább elterelni a figyelmét a vállát húzó terhekről.