V.

Ahogy megbeszéltük, napnyugtakor indultunk el a táborból, tehát közvetlen azután, hogy visszaértünk Hyunjinnal. Éreztem a hátamban az aggódó tekinteteket, de megfeszítve állkapcsom most az egyszer nem förmedtem a tehetetlenül bámészkodó csapatra, hogy ugyan foglalják már el magukat a felesleges bámulás helyett. Vállam felett rájuk lestem, hogy biztatóan rájuk biccentsek, mikor indultunk, tekintetem pedig azonnal megakadt Hyunjinon. Nem volt nehéz megtalálni a kisebb tömegben, tulajdonképpen kimagaslott közülük. Fáradtabbnak tűnt, mint azokon a napokon, mikor egész nap mozgattam. Ha kíváncsi lettem volna, kockára tenné-e az életét értünk, már tudtam. Megnyugtatott. Nem bíztam volna rá az életem, ahogy valószínűleg ő még annyira se rám az övét, megnyugtatott a tudat, emberségből többet tett le nálam az asztalra.

Momo finoman oldalba könyökölt, hogy felhívja a figyelmem magára, mikor már egy ideje bámultam a megviselt fiút és belevesztünk a naplementekor már rég homályban pihenő erdőben.

Síri csendben lépdeltünk, de gondolataim olyan hangerővel vertek visszhangot a fejemben, hogy az se tűnt volna fel, ha Woojin dalra fakad mellettem, és bár egyelőre ismerős, saját területeken keltünk át, erőszakkal rávettem magam a koncentrációra és figyelmem onnantól kezdve nem lankadt. Meglepetés mindig érhette az embert.

Nagyjából másfél óra volt átérni az ismeretlen, sűrűbb területre, libasorba fejlődve haladtunk előre, én elöl, Woojin hátul. Momo így teljes takarásban maradt. Pár perc néma menetelés után emberi hangok verődtek felénk a fákról, egyszerre merevedtünk szoborrá.

- Nagyjából egy kilométer. – mormolta Woojin halkan, mikor egy ideje már mozdulatlan álltunk. – Az erdőből sem sok lehet hátra, mert ritkul, szerintem az irtás és a Vaderdő határán levő tuskósor belső oldalán vertek tábort.   – biccentettem és megsokszorozva figyelmem, tovább lépdeltem. Általában nem szólaltam meg felderítések alatt. Egyszerűen szörnyű voltam, ha halkan kellett kommunikálni. Vagy nem lehetett hallani, vagy hangosabb lett, mint szerettem volna.

Az út hamarosan emelkedni kezdett, a hangok pedig erősödtek, így letértünk a kitaposottnak tűnő ösvényről és bekúszva egy bozót alá, egészen a domb tetejéig araszoltunk. Bár az ágak kellemetlenül szúrtak, félrehajtottam egyet, hogy kilássak, tökéletes rálátás nyílt a táborra. Woojin amilyen némán tudott, noteszt húzott elő és egy ceruzát, majd nekiállt gyorsan jegyzeteket készíteni a helyről. Reméltem, visszafelé feljegyez egy útirányt is. gyors számolást végeztem, nem voltak sokan, de többen nálunk.

- Mindenképp csak felderítünk, igaz Felix? – Momo hangja inkább figyelmeztető volt, mintsem kíváncsi, aprót biccentettem. Őrültebb napjaimon talán hülyeséget csináltam volna, de mára beértem egy halál közeli élménnyel. Lehajtva fejem elfordultam a látványtól, hogy jobban tudjak figyelni a hangokra. Fejem a földnek támasztottam és koncentráltam, hogy ki tudjam szűrni a beszélgetéseket. Azokból is a fontosakat.

Tolvajok voltak. Nem esett szó csempészetről és illegális áruról, így megnyugodhattam, az üzleti oldalt nem fenyegették. Annak a veszélye azonban, hogy illetékteleneket vonzanak az erdőbe, fennállt. Nem tűntek túlzottan privát társaságnak.

- És mi van az erdő déli részén? Még sose jártunk arra.

- Ne is akarj oda menni.

- Miért? Manók vannak ott? Vagy gonosz tündérek?

- Kalózok. – pillanatra csend támadt, majd valaki nevetni kezdett.

- Csak nem hiszed, hogy valóban léteznek. A kalózokkal csak az állam takarja el a saját csempész ügyeit. – vissza kellett fognom magam, hogy ne horkanjak fel. Kemény munka volt megkerülni az összes törvényt és az államot, akiknek jó takaró voltunk a saját ügyeik ellen. Kihágásaink valószínűleg hosszabb listát róttak a központban, mint amiről mi magunk tudtunk. – Lehet, hogy jobb helyet is találnánk. Menjünk át délre, a Han partjára! Holnap este. – kisebb éljenzés követte az ötletet, bár akadtak ellenzők is, akik váltig állították, nem jó ujjat húzni a kalózokkal. Nem, valóban nem volt egészséges. Megböktem Momo vállát, jelezve, hogy eleget hallottam és mikor mindketten rám néztek, intettem fejemmel, hogy menjünk.

Némán hátráltunk ki a bozótosból és nyugodtabb lélekkel haladtunk vissza, miközben Jenx valóban nekiállt egy térképet rajzolni legalább az ösvényük közvetlen környezetéről.

- Mit gondolsz? – kérdezte az apró lány, mikor halló távolságon kívül értünk.

- Tolvajok, gyilkosok. Nem sok dolguk van a miénkkel, még ha velünk is megesik egyszer-egyszer ilyesmi. Amíg nem okoznak gondot, felőlem ott maradhatnak.

- Holnap terveznek gondot okozni.

- Remélem, nem üres kézzel jönnek. – válaszolt Woojin vidáman, mire elmosolyodtam. Annyira megkönnyebbültünk, hogy a zseblámpák villogását elsőre észre sem vettem. Érzékeltem, de nem vettem észre. Hirtelen kaptam balra a fejem és felszisszenve lebuktam és lehúzódtam az útról. Még az őrjáratuk is hangos volt. Kurjongatva, trappolva haladtak, ha a fényeket későn is vettem észre, időben meghallottam volna őket. Valaki elsütött egy fegyvert, amiből nem volt nehéz kitalálni, miért találtam töltényt a földön, vihogás követte.

- Legközelebb, ha látom azt a srácot, esküszöm, kifordítom. Előbb a zsebeit, aztán őt magát is. Olyan szerencsétlennek festett, szívességet tennék neki, ha meghalna. – vihogott az egyik. – Esküszöm, elvállalom, a reggeli őrjáratot csak szembe jöjjön velem. – összevontam szemöldököm. A személyleírás ugyan nem volt túl részletes, biztos voltam benne, hogy Hyunjin az illető, akit szívesen „kifordítanának”.

- Gondolod, hogy kalóz?

- Ha léteznek is azok a kalózok, az a srác ránézésre is túl béna, hogy egy csapatban legyen velük. – fogalmam sem volt, miért, de pont olyan dühös lettem rájuk, mint máskor Hyunjinra.

- Felix? – suttogta Momo sürgetően mikor meglátta, hogy homlokom ráncolva meredek a közeledő csürhére, majd megindulok bármi féle jelzés nélkül. – Felix, fegyverük van… - széles ívben kerültem meg a hangos bagázst, Woojin és Momo pedig pulóverem sarkait fogva követett és próbált visszatartani. – Mégis mit akarsz csinálni? – lehajoltam, hogy felkapjak pár tobozt, amik arról a kevés fenyőről estek le, ami errefele nőtt, majd fellendültem egy lejjebbi faágra. Momo és Jenx távolabb húzódott és megindult a tábor felé inkább, hagyva, hogy bajt keverjek, én pedig becéloztam a zseblámpa villogó fényét.

* * *

- Jól vagy? – kérdezte Chan halkan, mikor Felix felszerelkezve Momo és Woojin mellé lépett, hogy elinduljanak a felderítésre, mélyet sóhajtottam, majd bólintottam. – Mert ha csinált valamit, ami tényleg túl megy minden határon…

- Felix már egy ideje túl ment azon a határon, te is tudod. – válaszoltam olyan halkan, ahogyan ő kérdezett, félbeszakítva az üres szavakat, amiket mondani készült, kicsit zavartan köszörülte meg a torkát. – Csak fogalmam sincs, miért akar ennyire halottnak látni.

- Azt hiszem nem te vagy az egyetlen, akit érdekel. – válaszolt szelíd hangon, de Felixet figyelte, miközben eltűntek az erdőben. – Gyere, segíts vacsorát csinálni a többieknek. Beszélni akarok valamiről. – könyökölt oldalba finoman. Tudtam, hogy tud valamit. Egyszerűen rá volt írva. Chanról tehát nem volt nehéz olvasni, amikor nem állt szándékában elrejteni semmit igazán.

Úgy festett jobb segítség vagyok, mint a többiek, mert sokkal nyugodtabbnak tűnt, mint más estéken. Valószínűleg senki sem volt rabszolga munkára fogva a konyhában hétvégente, mint én. – Mégis mi történt? – kérdezte halkan, mikor mindenki hallótávolságon kívül keveredett a tennivalójával.

- Kora reggeltől felküldött minden útba eső fára, aztán dél körül elértük a Hant és átküldött fölötte. Nem lett volna gond, ha nem rugdossa a fát… - húztam el a szám – betelt a pohár – sóhajtottam fel, mikor rám emelte csodálkozó szemeit. – Nem tűrtem tovább, hogy ok nélkül csináljak életveszélyes dolgokat… nem félek egy fa tetején, akkor, se ha fennáll az esélye, hogy letörik alattam az ág, elvégre nem vagyok olyan apró, de az sok volt, hogy a vízbe akart lökni. Kifakadtam, de nem én harcoltam ki magamnak a veszekedést.

- Beleestél? – kérdezte Chan halkan, óvatosan.

- Beleestünk. – javítottam ki, a fiú keze pedig teljesen megállt a zöldség pucolásban. Egy ideig kezét néztem, majd felnéztem rá, hitetlenkedve bámult rám.

- Mármint Felix is beleesett a vízbe.

- Ezt mondtam. – biccentettem aprót. – Felhúztam és utánam jött, meglökött, én pedig bele kapaszkodtam. Amire gondolom nem számított. – Chan aprót sóhajtott és megdörzsölte homlokát, majd folytatta a zöldség pucolást.

- Felix múltjáról nem sokat tud senki. Hogyan került ide, egyszer csak itt volt. Velem együtt. Mikor kicsi volt, megértettem, hogy nem akar róla beszélni, de azóta sem tette. – félrebillentettem a fejem. – Ausztráliából jöttünk egy nagy tengerjárón. Az úti cél nem Korea volt, de meg szándékozott állni a hajó, hogy szükséges dolgokkal feltöltsék. Ausztráliában szinte semmi sem maradt csak homok és mindenféle dolog, ami kinyírhat. Felix nem hiszem, hogy emlékszik rá, nem most volt. Mindenesetre nem ismertük egymást, még a hajón se. De valami bizonyára meghibásodott, bármikor előfordul, és nem olyan messze a parttól elsüllyedt a hajó. Nem sokan élték túl. Felixet a parton találtam meg rengeteg test között. Teljesen ki volt fordulva magából hetekig. Mély sokk érhette. Nem tudom a part és a hajó közt mi történt, de nem hiszem hogy bárkinek is kívánná.

- Szóval tényleg bepánikolt. – sóhajtottam mélyet. Chan csak bólintott.

- Alapvetően nincs baja, ha vízbe keveredik, ameddig önszántából teszi, és nem megy közel hozzá senki igazán. Ha elmondod neki, hogy elmondtam ezt, mindketten halottak vagyunk. – mutatott rám a késsel, mire feltettem a kezeim. Bár hangnemét játékosra fogta, nem kételkedtem benne, Felix valóban nem lenne elragadtatva, ha tudná, tudok róla valamit, amit a barátaival sem szívesen oszt meg.

- Nem igazán szoktunk beszélgetni olyan mély dolgokról, mint egymás múltja és céljaink a jövőben. – halkan elnevette magát.

- Értem értem. De Felix nem rossz srác. Egészen egyedi módon tudja kimutatni, ha valaki fontos neki, persze nem úgy, hogy titokban el akarja tenni láb alól, de ne értsd félre. – félrebillentettem fejem – Hasonlítasz Shirora és szerintem ez zavarja.

- Shiro…? Azt hiszem Felix említette… - motyogtam.

- Említette?

- Mármint egy dühkitörés keretein belül.

- Ő volt a vezetője a Crimsonoknak, mikor ideértünk. Felix rajongott érte. Shirot nem érdekelte ki hogyan vergődött ide, első körben segített és második körben váltunk azokká, akik most vagyunk. Magunktól tanultunk bele, eleinte csak egy rosszéletű kölyök banda voltak, ahogyan pedig felnőttünk, ők is beletanultak, mi pedig tőlük tanultunk. Volt, aki elment, volt, aki elesett. Shiro az utóbbi úton hagyott itt minket. Mindenki tudja, hogy Felix magát okolja érte, még ha nem is beszél róla. Nem külsőleg, de valami benned emlékeztet rá. Ha megfenyegetnél, se tudnám megmondani, hogy mi az. – vont vállat.

A beszélgetésnek Jeongin vetett véget, aki tankönyveivel felfegyverkezve mellém telepedett, míg segítettem Channak. Az idősebb kíváncsian figyelt minket, miközben tanítgattam a kisebbet. Nem zavart, ha újra és újra el kellett magyaráznom valamit és mindent megtettem, hogy vidám maradjon a hangulat.

Ahogy elkészült a vacsora, Jeongin leckéje is véget ért és mindenki körénk gyűlt, meghallgatták a mai tanóra utolsó pár percét, majd együtt kezdtünk enni. Sana segített Jisungnak, aki a rossz keze miatt elég sok nehézséget talált a mindennapokban, és rengeteget is panaszkodott rá. Látszott, az egyszerű segítség mögött olyan testvéri szeretet bújik meg, amit én magam soha sem tapasztaltam meg. Hiányoltam közben ugyan Woojin hangos társaságát és Momot, talán még Felix hiánya is feltűnt, de arra nem fogadtam volna nagy összegben.

* * *

- Szerinted miért csinálja? – pislogtam fel Woojinra a sötétben, már egészen közel a táborhoz, ahol Felixet szándékoztuk bevárni.

- Nem vagyok benne biztos, de mintha Hyunjinról beszéltek volna. – mormolta elgondolkodva, halkan felhorkantam.

- Kizárt. Miért akarna Felix bajt keverni Hyunjin miatt? Gyűlöli… és ma is, ahogy kinéztek, biztos vagyok benne, hogy nem épp a legjobb szórakozásban volt részük.

- Nem lennék olyan biztos benne, hogy Felix tényleg annyira gyűlöli Hyunjint. – mormolta nekidőlve egy fának, a tájat fürkészve. – Láttad valaha is Felixet igazán közel állni valakihez?

- Mármint Channal mindig együtt vannak… - motyogtam – de azt hiszem nem. Hozzá sem áll olyan nagyon közel. – gondolkodtam el. Felix egy bizonyos ponton távolságot tartott mindenkitől.

- Te nem ismerted Shirot, nem voltál még itt, de mióta meghalt, Felixet senki sem tudta kimozdítani az állandó, „felelősséggel tartozom minden életért” állapotból. Hyunjin egy nagyobb probléma most neki. – meglepetten pislogtam párat – egyidősek és esze ágában sincs Felixet tisztelni, magasabb, biztos vagyok benne, hogy erősebb lenne, ha akarna és szerintem éven belül is, de idősebb nála. És okos, makacs és türelmes. – félrebillentettem a fejem és bólogattam párat. Ugyan nem elemeztem ki ennyire a helyzetet, Jenxnek igaza volt. Elfelejtettem néha, mennyire okos, és empatikus.

- De Seungmin és Jisung is egyidős vele…

- De Seungmin és Jisung azóta itt vannak, hogy nyolc évesek lettek.

- Szóval gondolod, hogy Felix próbálja nem megkedvelni, vagy nem kedvelni Hyunjint?

- Csak említsd az ördögöt… - válaszolt halkan, felkaptam a fejem és láttam, ahogy Felix kocogó alakja lassan kitűnik a fák közül. Megkönnyebbülten felszusszantam, majd mikor mellénk ért, lépést tartva vele haladtunk tovább haza.

* * *

A többiek még javában ettek, mikor visszaértünk a táborba, így mi sem maradtunk ki a nap fénypontjából. Gyomrom makacsul jelezte már órák óta, hogy ma még semmi sem került bele, de eddig el tudtam nyomni felesleges problémákkal. Visszagondolva nem érte meg az evés rovására kínozni Hyunjint napkeltétől kezdve és igazság szerint tőle sem szívesen vontam meg az evést, nem csak magam nevében gondolkodtam. A tekintetek ugyan kíváncsiak voltak, senki sem szólt az üdvözlésen kívül, megvárták, hogy együnk. Hálás voltam érte.

- Valami most más. – mormolta Woojin tele szájjal, Chanra, mint ügyeletes szakácsra nézve.

- Hyunjin segített. – vont vállat. – Valami azért ragadt rá a nagyvárosban, aminek hasznát lehet venni. – nem mutattam jelét, bármilyen módon foglalkoztatna az információ, de a kaja tényleg jobb volt.

Egyszer kétszer azért fellestem tányéromból, így találkozott a tekintetem a zöldfülűével, kiskutyaszemei nem kerülték el a tekintetet. „Mi az?” Tátogtam, mire megrázta a fejét. Én is így gondoltam. Reméltem. Nagyon kínos lett volna, ha bárki megtudja, hogy miatta dobáltam tobozzal egy csapat idegent, bár kétség kívül nem emiatt nézett rám úgy ahogy. Hiszen arról nem tudhatott mi történt alig fél órája. Akiknek ráadásul igazuk volt azzal kapcsolatban, pár hete úgy nézett ki, mint aki pusztán abba belehalna, ha át kellene vágni a teljes erdőn. Meglepődnének, ha most találkoznának vele. Kicsit kihúztam magam, Hyunjin igazán sokat fejlődött. Bár nem voltam benne biztos, ez annak köszönhető, hogy folyamatosan próbáltam valamilyen módon elrettenteni, megölni, vagy legalábbis valahogyan fájdalmat okozni neki.

Amint leengedtem a kiürült tányérom és Sana a többi közé rakta, információra éhes szempárok hada szegeződött rám.

- Először is igen, megtaláltuk őket. – biccentettem – Nem tudják, hogy itt vagyunk, tulajdonképpen el se hiszik nagyrészt, hogy létezünk, pont ezért kiváló programot szerveztek nekünk holnapra, és meglátogatnak bennünket. – mindenki huhogni kezdett, aki már jártas volt ebben, mosollyal válaszoltam. – Hangosak és felelőtlenek, ellenben vannak fegyvereik, bár nem hinném, hogy igazán tudják kezelni őket.

- Miből gondolod? – kérdezte Sana aggodalmasan.

- Megdobálta tobozzal őket. Egyedül. – egészítette ki gyorsan Momo, mikor látta, hogy Sanaban megmozdulnak a mostanában gyakorta előbújó anyai ösztönök.

- És erre mi szükség volt?

- Inzultálták H… - Woojin nagyjából két métert gurult hátra, miután talpam találkozott mellkasával, és utána dobtam cipőmet még, mielőtt a döbbent tekintetek kereszttüzében megköszörültem a torkom és kihúztam magam.

- A lényeg, hogy nem igazán gyakorlottak. Első sorban tolvajok. – tereltem a lehető leggyorsabban a témát. – Szóval holnap este kifekszünk csillagokat nézni a mezőre. Már aki egy darabban van. – törtem le Jisungot elég gyorsan. Egy pillanatig bennem volt, hogy megtiltom Hyunjinnak is, hogy ott legyen, de igazán nem akartam, már elég ügyes volt és ez jó alkalom volt tapasztalatot szereznie.

Az este jó hangulatban, csendesen telt el, ma pedig megúsztam az őrjáratot, tekintettel rá, mennyire rossz állapotban kerültünk elő Hyunjinnal. De hiába vártam, hogy végre lefekhessek, még beszélnem kellett vele. – Hey! – huppantam le hálózsákjára tankönyvei közé, mire döbbenten meredt rám.

- Segíthetek…? – kérdezte lassan, érezhetően nagyokat pislogva. Egy pár pillanatig néztem miket tanul, nem segített, hogy fejjel lefelé volt nekem, de valószínűleg megfelelő szögben se értettem volna belőle semmit.

- Én… holnap megyek bevásárolni és tekintettel rá, hogy ismered a várost, gondoltam ebben tudnál segíteni. – félrebillentette fejét.

- Nem tervezed, hogy egy kamion elé löksz? – döbbenten pislogtam párat, hirtelen fogalmam sem volt miért kérdez ilyesmit.

- Én… nem…

- Busz? Vonat? Metró? Eladsz?

- Nem én… - nem igazán tudtam mit válaszolni. Elsősorban, mert semmi ilyesmi meg se fordult a fejemben, másodsorban mert még senki sem feltételezett ezelőtt rosszat rólam és őszintén, rossz érzés volt. Mélyen beszívtam a levegőt és aztán bent is tartottam, miközben ismét a könyveit bámultam. Olyan nehéz volt kipréselni a szavakat magamból, mint a hajótörés után elsőnek víz közelbe menni. Vagy nehezebb. Nem tudtam eldönteni, de nagyjából egy súlycsoportba soroltam a két eseményt. – Én sajnálom a mait. Túlzásba estem és fogalmam sincs, hogy miért. Őszintén, fogalmam sincsen, miért dühít fel, bármit is csinálsz. És esküszöm, nem szándékosan viselkedek ilyen ellenségesen és indokolatlanul idiótán és mindenki kedvel és tudom, hogy okkal, láttam milyen türelemmel segítesz Jeonginnak… De esküszöm, még az is idegesít valamiért, de az még dühítőbb volt mikor azok a… - Erőszakkal kellett visszafognom a folytatást, mielőtt az is kisiklott volna, hogy azért dobáltam meg idegeneket tobozzal, mert zavart, hogy úgy beszéltek róla, ahogy.

- Mikor azok a…?

- A lényeg, – hagytam figyelmen kívül a kérdést – hogy talán, nem, biztos, hogy nem utállak. És sajnálom, hogy tényleg veszélybe sodortalak. És nem foglak semmi elé se kilökni holnap. Se… eladni. – vontam össze szemöldökeim, szórakoztató volt a gondolat, hogy megpróbáljam eladni.

- Rendben. – válaszolta halkan és ismét tankönyvére nézett, de tovább szuggeráltam.  – Őszintén, nem tudom, mit mondjak. – nagyon reméltem, hogy mond valamit. Általában bármi gondom volt, azt előbb Sananak ismertem be előbb, vagy Channak, nem rögtön a gondnak. Mivel nem tágítottam, felsóhajtott és felnézett rám. Egyenesen a szemeimbe, amit ma másodjára tapasztaltam meg, és bár tekintete most nem volt dühös, sem fenyegető, sem fagyos, mindenhol viszketni kezdtem tőle. Olyan volt, mintha tanakodna, mintha keresne bennem valamit. Belém nézne. – Tényleg nem tudok mit mondani, Felix. Ami ma történt elég sok magyarázatra szorulna, de helyette csak egy beismerést kaptam arról, hogy akármit csinálok, idegesít, de talán nem gyűlölsz annyira, mint hiszem.

- Később. – vágtam rá csendesen. – Később, de adni fogok magyarázatot, ígérem. – egy pillanatig tanulmányozta tekintetem, majd bólintott.

- Szívesen segítek holnap. – és tudtam ez mit jelent, még utoljára megtisztel a bizalmával, mert tettem egy ígéretet.

Ahogy magára hagytam, hogy nyugodtan tudjon tanulni, akik aludni maradtak, hálózsákjaikban ülve mind döbbenten meredtek rám. Nem foglalkoztatott most. Nagyobb gond volt, hogy mit tegyek, ha eljön az a később. Tényleg el fogom mondani Hyunjinnak a történetem? És mi lesz, ha nem? Tudtam, hogy sok időm nincs kitalálni. Még nagyjából egy hónap, és itt hagy minket.

IV.

Este szüleim gondterhelten fogadtak, ami nem segített abban, volt elég vaj a fülem mögött máris. Hallottam, hogy sugdolóznak, szavaik kapkodóak voltak, és tudtam, tudat alatt éreztem, titkolnak valamit.

- Azt mondták, látták őt. – anyám szavaira görcsbe állt a gyomrom, megfeszültek izmaim, mialatt az ajtóban várakoztam, de néma maradtam.

- Nem tudhatod biztosan.

- De mi van, ha tényleg ő volt? – a finom női hang megcsuklott és erőszakkal kellett visszafognom magam, hogy ne fedjem fel, hallom őket. – Ha tényleg ő volt…

- Drágám… - apám hangja fáradt volt, tele fájdalommal, amiért anyám a könnyeivel küzd. – Hogyan ismerhetnék fel? Annyi év eltelt. Hogyan ismerhetnénk mi fel?

- Én felismerném. Tudom. – anyám eddig tudta visszanyelni könnyeit, és bár engedett a testemet tartó ideges görcs, éhes kíváncsiság lépett helyébe. Mégis kiről beszélnek? Mégis ki az? – El kell mondanunk Hyunjinnak. – suttogta meg-megcsukló hangon édesanyám, majd nagyot szipogott. – Elég nagy, hogy elmondjuk neki.

- Most van elég gondja. – lágyult el apám hangja. – Hatalmas terhet róttunk rá, veszélyeztetjük a kiváló tanulmányait és mégis, egy rossz szót sem szólt.

- Olyan csodás fiú. – pusmogta a nő halkan. – De tudnia kell.

- Tudom. De az időzítés még nem jó most. – nem bírtam tovább nyugton maradni, határozott mozdulattal berántottam magam után az ajtót és kicsit babráltam a sötét előszobában, hogy időt adjak nekik összeszedni magukat.

Az ágyban fekve egész este azon töprengtem, hogyan szabaduljak el otthonról, anélkül, hogy az bármilyen módon feltűnést keltene, és mi az, amit szüleim pont most akartak megosztani velem. Azonban a fáradtság miatt és az egész napos diszkomfort miatt, amit Felix közelsége okozott, nem jutott eszembe semmilyen épkézláb ötlet, hanem végül elnyomott az álom és táncoló halakkal, fejemhez dobott noteszokkal és dühös Felixekkel, meg körtáncot járó kalózokkal álmodtam, a kör közepén zokogó anyámmal.

Reggel pedig nem is kelhettem volna nyúzottabban.

Az ötlet vicces módon magát adta, miközben a ládákat rakodtam ki a piacon. Ez volt az utolsó napom és a szerencsenapom is, úgy festett. Néhány fiatalabb munkás beszélgetett a nagy halászhajóról, ami mától egy hónapig lesz kint a vizeken, mert a közelben fogytán vannak a készletek.

Tollat és papírt kértem, mikor végeztem a munkával és bár bűntudat mardosott, amiért levélben közlöm a szüleimmel, hogy kihajózok egy hónapra, nem hittem benne, hogy a szemükbe tudnék hazudni.

Hazafelé kerülve bedobtam a levelet a postaládánkba és minden tankönyvemmel és ruhámmal a hátamon az erdő felé indultam.

Enyves integetett nekem útközben, a fiatal fiú osztálytársam volt, és minden mozdíthatót ellopott, mindenről tudott és mindenhol látott mindent. Sosem csak halott valamit, ő ott volt. Megfordult a fejemben, rákérdezek, tud-e valamit valakiről, akit szüleim keresnek, nem hittem, hogy a velem korú fiú tudna valamit a múltról. Mindenesetre úgy gondoltam, Felix biztosan jobban örülne egy ilyen embernek, mint nekem. Ellenben Enyves boldog volt ott ahol volt. Könnyű élet, mondogatta. Annyi titka volt, az enyém nem sokat nyomott latba mellettük és megígérte, minden szombaton elhozza a város szélére azt a tananyagot, amit nem találok meg a könyvekben. Hálás voltam neki érte. Visszaintettem, majd gyorsabbra vettem a tempót, ahogy a város szélére értem.

Hiába igyekeztem nem késni, a nap gyorsabban kelt fel, mint ahogy én tudtam szedni a lábaim. Felix az egyik fa árnyékában babrált késével és olyan fintort villantott mikor meglátott, amilyet én szoktam, ha répa is van az ételben. Furcsa volt egy répa szeletnek képzelni magam a tányéromon. Egyébként Felix nem köszönt. Csak a fintort kaptam, azután el is indult az erdőbe. Örültem volna, ha csinálnak egy új őrjárat beosztást, ahol mondjuk Chan jön elém hét napból ötön, nem Felix.

Szokásos néma csendben lépkedtünk a tábor felé és jól tudtam, Felix ma is direkt megsétáltat, tudva, elég sok minden van a táskámban.

- Azt hittem beijedtél. Vagy a szüleid nem engedtek el otthonról, hogy a kalózokkal élj egy hónapig. – jegyezte meg hirtelen, érezhetően gúnyosan, pislognom kellett párat, mielőtt egyáltalán hang jött a torkomra, bár így se tudtam mit mondhatnék, így végül csak megköszörültem torkom és elnézelődtem, mintha nem lett volna elég érdekfeszítő a mondanivalója ahhoz, hogy válaszoljak.

Ha nehezen is, de elértük a tábort, úgy festett mindenkit érdekelt, hogy eljövök-e ma, mert mikor Felix füttyentett a mezőn, egész kórus válaszolt rá reflexből, amit nevetés kísért. A leader szája sarka is megrándult, de igyekezett jól leplezni, hogy ő is rendelkezik érzésekkel.

A még mindig felkötött karú Jisung vállalta, hogy megmutatja nekem a kis helyemet a hangárban, ahol lakni fogok. Kiterítettem a hálózsákot és a sarokba rendeztem a könyveim, azokra pedig rápakoltam azt a kevés ruhát, amit magaménak tudhattam.

- Jinnie, gyere, ma párbajozással kezdünk! – hajolt be Sana az ajtón, mire bólintottam és kifele indultam.

- Jinnie?! – Felix félig elborzadt, félig felháborodott hangjára megrezzent szám sarka, de mikor kiértem közéjük, nem mutattam jelét, hallottam milyen elborzadást váltott ki belőle Sana és a becenév, amit sietve rám aggatott, mikor találkozott tekintetünk, megrántottam fél szemöldököm, ő pedig látványosan elnézett mellettem.

Felix szó nélkül mellém szegődött és a kezembe nyomott két tőrt, mire kellemetlen érzés gyűlt a gyomromba. Mióta megkergetett, nem találkoztunk fegyverek társaságában. De legutóbb nekem nem volt fegyverem se gyilkos szándékom, haladás. Ha ma halok meg, méltósággal tehetem. Mindenki más is összenézett, fokozva aggodalmaim. Felix vagy nem vette észre, vagy úgy tett, mintha nem venné észre.

Mindenki elfoglalta magát partnerével pár percen belül és senki sem figyelt a másik párosokra. – A legfontosabb a helyzetedben, hogy meg tudd védeni magad. – szólalt meg végül Felix egészen halk, nyugodt hangon, kissé vontatottan, mintha gondolatait próbálná összeszedni. Ismertem az érzést, ilyen volt Jeongint tanítani, nem egyszerű szavakba önteni amit ösztönösen tudsz.

Felix nehezen magyarázott, de igyekezett mindent megmutatni, amit tudott, ezért cserébe figyeltem és mindent megtettem, hogy jól teljesítsek, az arcából ítélve az utóbbi nem ment annyira jól.

* * *

Fogalmam sem volt róla, hogy van a világban valaki, akivel van annyi probléma, mint Hyunjinnal. Vagy ha volt is, nem hittem, hogy egy nap becsörtet az erdőnkbe és közli velem, hogy márpedig ő kalóz lesz. Azt meg pláne nem hittem, hogy engedni fogom neki.

Bármit csinált, abban volt valami rossz. Ha késett, az idegesítőbb volt, mint ha más késett volna, egész ügyesen járt már az erdőben, de nem örültem neki, amikor végre hajlandó voltam hozzá szólni, akkor pedig nem válaszolt. Semmit. Egy szót sem. 

Próbáltam mindent megtenni, hogy megtanuljon normálisan védekezni legalább, de akár meztelen is oda küldhettem volna az ellenség közé, nem lett volna kevesebb esélye. Nagyon igyekeztem nem kimutatni mennyire reménytelen, egyszer még meg is dicsértem valami miatt, de hangom olyan savanyúan csengett, hogy cserébe csak egy felvont fél szemöldököt kaptam tőle.

De addig örültem, amíg fizikailag kellett edzeni. Amint elméletbe fogtunk a hangár kellemes hűvösében, ő volt erőfölényben. Belekötött a dolgokba, úgy éreztem néha talán nem is létező szavakat mondok, olyan kétkedve nézett rám és kérdezett, rengeteget. Szívem szerint letuszkoltam volna a torkán a naplót, amit még Shiro kezdett el írni csak hallgasson el. Nem voltam hülye, de ez a gyerek rettenetesen okos volt. Fogalmam sem volt róla, ha ekkora ész, miért itt van ahelyett, hogy az iskolai egyenruhájában feszítene a többi fényes diák közt. Oda biztosan tökéletesen beillett, oda elég edzett volt minden szempontból, a tökéletes alkatával, meg a szép arcával meg a puha hajával. Ide nem. Eddig azonban nem vágtam a fejéhez ezeket a gondolatokat.

Este hálás voltam, amiért volt pár órám, amikor nem kellett a zöldfülűre figyelnem és Channal meg Jisunggal beszélhettem a felderítésről az erdő észak-nyugati részét illetően. Csak három fő, minél kevesebb feltűnéssel, lehetőleg bármiféle összetűzés nélkül. Momo, Woojin és én, méghozzá holnap este.

- Napnyugtakor indulunk. – osztottam meg a kiválasztottakkal az információt, komoly arccal bólogattak. Nem tudtuk mi vár ránk ott. Vagy kik.

Pár percig még fontosabb részleteket futottunk át, merre menjünk, hogyan érdemes átvágni az erdőn, merről kapjuk a legtöbb árnyékot, majd szétszéledtünk. Pontosabban ők hagytak magamra, hogy mindenki a sajátjaihoz társuljon. Momo Sanahoz igyekezett, Woojin pedig Chan és Changbin mellé telepedett le.

Tekintetem végigjárt rajtuk. Minho és Woojin valamin épp rettentő jót derült, Jisung már aludt, Seungmin pedig Hyunjint és Jeongint figyelte érdeklődve, akik egy-egy tankönyv fölé görnyedtek. Jeongin gyakran kérdezett, olyankor Hyunjin félretette a saját könyvét és minden figyelmét a kisebbik fiúnak szentelte. Shiro jutott róla eszembe kellemetlen módon. Pont ilyen türelemmel segített nekem tanulni. Én azonban nem tanultam olyan lelkesen, mint Jeongin.

Megráztam a fejem, hogy elűzzem az emléket, és mikor Woojin és Sana elindultak őrködni, inkább a fal felé fordultam és alvást színleltem, bár még sokáig nem jött álom a szememre. Túl sok dolog miatt kellett aggódnom ahhoz, hogy aludni tudjak.

* * *

Reggel Felix kellemetlenül korán keltett fel. Szemeim dörzsölve ültem fel és néztem körbe a nyugodtan szuszogó kupacokon. Nem mondanám kellemes ébresztőnek a napkelte előtti lábujjakat a bordáim közt, de egy szót se szóltam, csak álmos arccal, a hajamban turkálva ruhát vettem magamhoz és tíz perccel később a hangár előtt várakozó Felix mellé társultam.

- Ma mászni fogsz. – közölte és el is indult. Pislogtam kettőt, majd utána eredtem. Se egy jó reggelt, se egy szép napot továbbra sem. Röviden tömören, ma mászni fogok.

Miközben egyre nehezebben megmászható fákat választott ki nekem, levezetett egészen a Han partra, ami a helyzet kellemetlen mivolta ellenére kellemes helynek bizonyult, szívesen leültem volna a homokba, hogy lerúgva cipőim lábam a vízbe mártva elmélázzak. – Momo azon az ágon közlekedik a folyó felett. – mutatott egy elbizonytalanítóan vékony, kidőlt hársra, ami közel két méter magasan futott át a folyó felett. – Mire vársz? – mordult rám, mikor pár néma perce már méregettem a fát. Éhes és fáradt voltam, mindemellett határozottan nagyobb termetű Momonál, ez pedig elbizonytalanított. Halkan felsóhajtottam és ajkamba harapva nekivágtam a fának. Azzal biztattam magam, ha leesek is, víz van alattam.

 Valahol félúton jártam, mikor Felix bakancsa erőteljesen találkozott a fával, durván megrázva azt. A végét járó birka szelídségem pedig ebben a pillanatban teljesen elfogyott.

- Mond csak te normális vagy?! – fordultam hátra nagy lendülettel, miután szívverésem alább hagyott és majdnem bele is borultam a vízbe a lendülettől. Ha meg is lepte kifakadásom, nem mutatta ki, amitől csak dühösebb lettem.

- Valami gond van? – nézett rám fel cipőjéről hideg nyugalommal.

- Igen van, egészen sok. – morogtam elsötétülő hangon.  – Ha nem akarsz itt látni, mond azt. Mond meg mindenkinek, hogy nem akarod itt látni az ügyetlen új fiút és ne akarj fegyvertelenül megtámadni, mert olyanod van, ne tegyél üres ígéretek és ne akarj belelökni a Hanba, miután napkeltétől délig minden útba eső fa tetejére felküldtél valami értelmetlen céltól vezérelve! – tettem felé néhány lépést, a fán állva még magasabb voltam nála és meg kellett emelnie állát, hogy rám nézzen - Attól nem leszel jó vezető, hogy a kedvükért hagyod, hogy itt legyek, de az én napjaim megkeseríted. – utolsó szavaim elevenébe találhattak, mert szeme egy pillanatra elkerekedett, majd, mint egy feldúlt bika, vagy inkább csak egy kecske, indult meg felém még a vékony ágon is.

- Nem te leszel az, aki megmondja nekem, milyen vezető vagyok, Hwang Hyunjin! Láttam meghalni Shirot mikor még csak tizennégy voltam. Láttam meghalni valakit, akit szerettem, aki az én gyávaságom miatt veszett oda. Én voltam a gyenge láncszem. Szóval soha többé nem engedek közénk olyat, aki gyengébb, mint én voltam akkor. Te pedig komoly mínuszokkal alatta vagy. Adok egy utolsó esélyt, hogy felvedd a csinos, élére vasald egyenruhádat és beülj az iskolapadba a többi édes, ártatlan gyerek közé. Ha nem akarsz visszamenni, ne szólj többé egy rossz szót sem, tedd, amit mondok, menj át a kibaszott fán akkor is, ha tőrökkel dobállak és holtan akarlak látni, mert igen, legszívesebben a veszted okoznám és soha, de soha többé ne kérdőjelezd meg, milyen vezető vagyok. Mert nem tudsz rólunk semmit sem.

- Ahogyan te sem tudsz rólam semmit. – válaszoltam halkan, és akármennyire nem akartam, sötét fájdalom ült a hangom legmélyén. Itt is csak gyűlöltek. Ide sem illettem. Sehova sem illettem. Mindent megtettem, hogy beilleszkedjek, hogy megtaláljam a helyem, de ugyanazt kaptam, mint a városban.

Felszisszent visszaszólásomra és meglökte vállam, ennyi elég volt, hogy figyelmetlenségem miatt egyensúlyom oda legyen. Utána kaptam, mire még nagyobbat taszított rajtam és felmordulva, hajába markolva magammal rántottam a vízbe.

A Han külső békéje ellenére egészen vad sodrású folyó volt a felszín alatt és nem segített, hogy cipőben és farmerben estem vízbe. Egymásba kapaszkodtunk és mégis próbáltuk eltaszítani a másikat olyasmi volt ez, mint a bolygók és a gravitációs vonzás. Nem tudtam pontosan, megkapaszkodni akarok Felixben, vagy víz alá nyomni, hogy soha többé ne lássam, esetleg csupán a part felé lökni magam tőle, ami ijesztően messzinek tűnt. Próbáltam kirázni a vizet a szememből és látni merre tartok, mikor pár pillanatra a felszínre kerültem, lábaim, karjaim pedig egy pillanatra sem álltak meg. Lassan igazodni tudtam a vízhez és biztosabban mozogni, ami némileg nyugalmat kölcsönzött erőteljes mozdulataim mellé.

Egyikünk sem akarta megmenteni a másikat, mégis, mikor elmaradt mögöttem, hátrafordultam. Tekintete döbbenettel és félelemmel volt tele, egyszerre próbált a felszínen maradni és valamit elérni a mélyben. Egy utolsó pillantást vetettem az áhított és még mindig távoli part felé, de nem volt kérdés egy pillanatra sem, hogy a következő pillanatban a víz alá bukok és tágra nyitva a szemem próbálom megtalálni Felix lábát a homályos világban. A lába után kutató kezét találtam meg előbb, próbáltam nem bele kapaszkodni, hogy a felszínen tudjon maradni.

Szabad lába kétségbeesetten tempózott és térde keményen vágódott a halántékomnak, majd orromnak, amitől fordult egyet körülöttem a világ, sípolt a fülem és biztos voltam benne, vér illatát érzem, de nem volt időm ezzel a gonddal is foglalkozni, fogytán volt a levegőm és nem hittem, még egyszer lenne lélekjelenlétem alá bukni, ha felmegyek a felszínre. Összeszorítottam a szemem és egy mozdulattal kiráztam a fájdalmat a fejemből. Félig vakon kutatva lába után, egyre lejjebb merülve megtaláltam azt, ami fogva tartotta, bármi is legyen az, egyetlen célom volt, hogy megszabadítsam tőle.

Mikor az anyag engedett, éreztem, hogy hátamra támaszkodva, majd taposva előre lendül a part felé, kipréselve belőlem a levegőt, ami a nyomás nélkül is kikívánkozott már ragyogó, kövér buborékok képében.

Mire vizet köhögve a partra másztam, orromból szivárgott a vér és egyelten célom volt fájó tüdőmbe sípolva minél több levegőt szedni. Ő már a homokban ült, kissé magába roskadva, maga elé bámulva. Hitetlenkedve bámultam rá, miközben kicsavartam a pólómból a vizet és hátra hajtva fejem próbáltam elállítani orrom vérét. Visszafordultam, hogy megmentsem és nem érdekelte volna, ha belehalok. Dühösen megráztam a fejem, majd hátracsapva a hajam, hogy rendesen lássak, elindultam az erdő felé. Hideg ujjai villámgyorsan fonódtak csuklómra és állítottak meg, olyan gyorsan, amit ebben az állapotban nem néztem volna ki belőle, teljes testében remegett. Párat pislogva néztem rá, várva valamire, de nem tett semmit sem, csak ült tovább, vasmarokkal tartva csuklóm. Visszafordulva a Han felé lassan mellé telepedtem, ujjai nem engedték el a csuklóm, nem lazított szorításán, csak ült a semmibe bámulva, belém kapaszkodva.

Éhes voltam, fáradt és fáztam, hiába száradtunk meg az idő előrehaladtával, nem hagytam magára a csuklóm szorító Felixet. Mégis a nap lassan lement és mi nem mozdultunk. – Felix… a nap is lemegy lassan. – köszörültem meg torkom halkan, mire összerezzent és felnézett az égre, mielőtt elengedett volna és talpra állt. Követtem példáját és némán indultunk a tábor felé.

Mindenki odakint volt és idegesen jártak fel-le, néha megtorpanva és különböző irányokba nézelődve. Momo vett észre minket elsőnek, meglódult felénk, majd meg is torpant.

- Srácok… - motyogta halkan, lassan pedig mindenki felfigyelt ránk, ahogyan szorosan egymás mellett tartottunk feléjük.

- Köszönöm. – Felix halk hangját elsőnek meg se hallottam, ahogy mindenki megindult felénk, aggodalmát kiadva magából, egyszerre beszélve, de hideg ujjait megéreztem a csuklómon, mielőtt otthagyott volna, hogy felvegye a vezető szerepét, megnyugtassa őket és felkészüljön az estére. Chan bámult rám még egy pillanatig, mintha próbálná kitalálni mégis min mehettünk keresztül, de úgy éreztem, Chan valahogyan tudja.

* * *

Abban a pillanatban, hogy a vízbe értem, megszűnt körülöttem a világ. Nem maradt más, csak a hófehér pánik, néma sípolás. Elnyomta a dühöt, a sértettséget, amit éreztem, a túlélés lebegett előttem és a félelem, az ember, aki a közelemben van, uszálynak akar majd használni, újra és újra a víz alá nyom, nem érdekli, ha megfulladok. Ezért én voltam az, aki ezt tette. Próbáltam bele kapaszkodva feltolni magam, de újra és újra ellökött, a félelemtől már a partot sem láttam tisztán, ő pedig egyre távolabb került tőlem. Vizes hajam a szemembe lógott, igyekeztem elseperni, azután nem tudtam mozdulni többet. Egy centit sem előre. 

Nem egészen voltam tisztában a történtekkel, láttam, hogy visszafordul és megérti mi történt, hogy nem tudok tovább haladni, csapdába estem, láttam, hogy a víz alá bukik egy pillanattal később, éreztem, ahogy próbál kiszabadítani, miután rám talált a víz alatt, a szabadulás pillanata pedig szemeim előtt lebegett. Abban a pillanatban mindent hátra hagyva a part felé vetni magam, amint szabad vagyok, csak ez visszhangzott a fejemben. Ha nem nyomom le őt, ő fog engem.

Elérni a földet felért egy áldással. Ismertem az érzést. Szédelegve tettem néhány lépést a homokon, újra ugyanazt az őrült megkönnyebbülést éreztem, amit a roncsok közül kimászva és nem volt energiám mást tenni, lerogyni és lihegni, miközben a homokot bámultam alattam. Ahogy szívverésem alább hagyott, a vad tenger emléke is odaveszett és csak a Hant láttam magam előtt. Csak a Hant. Hyunjin nem volt sehol. Emlékeztem, hogy rátapostam és a bűntudat, a félelem, rettegés szorította apróra belső szerveim, de nem tudtam sem a víz, sem a tábor felé lendülni, hogy valamit tegyek érte. Nem tudtam felpattanni és rohanni, hogy szóljak a többieknek. Tudtam, megkérdeznék mi történt és azt kellene mondanom, azt mondtam neki, hogy legszívesebben holtan látnám, hogy a Hanba löktem és a víz alá tapostam. És ők nem értenék, hogy nem akartam Hyunjint bántani, legalábbis nem ennyire. Nem tudtam megkönnyebbülten fellélegezni, mikor mégis félig négykézláb mászva, félig kúszva kimászott a partra, láttam rajta, hogy remeg, hallottam mekkora fájdalommal jár lélegeznie, véres víz csepeg le róla. Csak bensőmben éreztem, ahogy az előbbi érzések enyhülnek elpárolog a pánik, a szorítás enged gyomrom körül és megint csak üres maradok.

Nem tudtam szavakba önteni mennyire hálás vagyok azért, hogy megmentett, hogy ott maradt velem egyetlen szó nélkül, mikor belé kapaszkodtam, amíg össze nem szedtem magam és valahol belül még mindig gyűlöltem őt. Nem tudtam elengedni az érzést még így sem.

Talán ez volt a legrosszabb érzés az összes közül, felfordult magamtól a gyomrom. Gyűlölni valakit, aki gondolkodás nélkül visszafordult megmenteni, mikor többször is kifejeztem, a halálát szívesebben látnám, mint őt magát.

III.

Fürge léptekkel haladtam keresztül a még szendergő, ködös városon, csak a halpiac árusai rakodtak kifelé a szállítókból, a friss hal szaga egészen belekúszott az orromba és kicsit el is facsarta. Nem igazán szerettem ezt a szagot. Tenger, alga, hal szaga együtt a város sajátos bűzével. Inkább megszaporáztam a lépteim a városból kifelé. A kinti levegő az erdőben ugyanis csodálatosan tiszta volt ahhoz képest, amit megszoktam.

Gyors tempómnak hála hamar az erdőhöz értem és kifújhattam a gyaloglás és az izgalom okozta kis lihegésem, mire halkan megrezzent az avar, majd Sana vidám mosolya bukkant ki a növények árnyékából.

- Jó reggelt zöldfülű! – borzolt bele hajamba, viszonoztam mosolyát. – Gyere, menjünk! – intett magával, én pedig szorgosan követtem. Továbbra is zajosnak éreztem magam hozzá képest, de mindent megtettem, hogy ne lépjek rá az összes száraz gallyra, amit csak találni lehetett az utunkban. Sana közben magyarázott. Elmesélte, hogy a járőrözés inkább azért van nappal, hogy azok, akik az erdőbe merészkednek, biztonságban legyenek, mintsem magukat védjék a behatolóktól. Az éjjeli védelem a fontosabb a tábor felett, míg a többiek alszanak, vagy épp a városban szórakoznak. – Kevesen járunk egyszerre a városba és ritkán. Felix jár bevásárolni, ezt mindig ő csinálja. Woojin, Changbin, Minho és Chan éjjelente járnak csak be, Woojin általában inni, a többiek lopni, aztán hazahozni Woojint.

- Ezek az igazi neveitek? – szakítottam félbe, mire biccentett.

- Már igaziak. Van, aki nem emlékszik a nevére sem, mikor ide kerül. Van, aki nem akar emlékezni rá, de az is lehet, hogy ezek mind a valós neveink. – mosolyodott el kis szomorúsággal a szemeiben. Kissé szégyelltem magam a kérdés miatt. Nem tudtam, milyen komoly történet állhat a nevek és arcok mögött.

A délelőtt Sanaval hamar eltelt. Rengeteg mindent tanított a járőrözés alatt a rendszerükről, mit tesznek, kinek mi a szerepe. Az út végén pedig a tábor várt. Sana ugyanazt a füttyöt használta, mint Woojin tegnap, a válasz pedig hamarosan érkezett, mi pedig bátrabb tempóban indultunk meg a mezőn. – Meg kell majd tanulnod a jelzéseket elsőnek. – nézett rám a lány jelentőségteljesen, mire komoly arccal biccentettem. Jeongin ült a mezőn a hangár előtt és egy füzet volt a kezében. Innen is meg tudtam állapítani, keze ügyetlenül mozog a papíron. – Jeonginnak nehézségei vannak az írással. – mondta Sana gyorsan, halkan. – Nagyon szorgos, de mi magunk se sokat tudunk tanítani neki az alapvető dolgokon kívül. Vagy nem emlékszünk rá, vagy nem tudjuk. Az írás itt senkinek sem túl nagy erőssége. – vont vállat és kerülte tekintetem. Félt attól, valaki a városból lenézi őket érte. Valaki, akinek megadatik, hogy iskolába járjon és tanuljon.

- Hyunjin! – integetett Jeongin, mikor befejezte, amit épp írt és fel mert nézni. Elmosolyodtam és viszonoztam melegszívű üdvözlését. Gondosan eltette a füzetet és a kissé megviselt ceruzát, majd hozzánk sietett.

Nem sok időm volt beszélgetni vagy bámészkodni, Sana kedves tanítása egy sokkal szigorúbb fordulatot vett itt és szinte kifordult alólam a talaj.

Esténként csak annyira futotta energiámból, hogy elboruljak az ágyamban, miután hazaértem az erdőből. Annyi vacsorát magamba tömtem, amennyit csak bírtam rövid idő alatt, majd gyorsan fürödtem és a félig a takaró alá ügyeskedtem magam pár perc néma hasalás után az ágyon. Az éjjeli lámpát is égve felejtettem sokszor, ez reggel tudatosult bennem, mikor már a napkelte előtt talpon voltam ébresztőm hangjára. Hamarabb kellett kelnem, mint mikor iskolába jártam, de nem bántam és az előző esti fáradtságnak nyoma sem volt. Izgatottság töltött el belül és adrenalin annak a ténynek a tudatától, valami olyat teszek, amit a szüleimnek nem akarnának, hogy tegyek. Sőt, minden bizonnyal tiltanának tőle.

A napok egymásba folytak. Minden nap keményen edzettek Jeongint és engem, tőrt és lőfegyvert egyformán tanultunk forgatni, miközben Sana makkokkal, gesztenyével és egyéb szúrós termésekkel dobált minket. Vagy elviseltük, vagy elkerültük őket. Én általában az előbbit választottam, Jeongin már ügyesebbnek bizonyult a termés támadás elkerülésében. Lassú és fáradékony voltam hozzá képest, de nem mutattam jelét sem izom, sem ízület fájdalomnak, megfeszítettem állkapcsom és dolgoztam tovább minden egyes nap. Amiket meg kellett jegyeznem, gyorsan sajátítottam el, mint a jelzéseik, az útvonalak a tábor körül, amiket ismernem kellett, a napirendeket. De a harc a gyengém maradt. És tudtam, ezt Felix is tudja. Néha, mikor szünetet kaptunk Sanatól, láttuk a többieket gyakorolni. Jeongin csodálta őket és izgatottan suttogta, mikor ki áll nyerésre, ki miben jó, miben nem. Azt sosem hallottam, Felix miben nem jó. Tekintete egészen sötét, rezzenéstelen volt, miközben Channal párbajozott, ebből a távolságból is láttam, külseje ellenére milyen komoly fenyegetést jelent. Talán csak hangja árulkodott a benne rejlő veszélyről. Felix mindig nyert.

Napok, majd hetek teltek, miközben tanultam és figyeltem őket, Felix mindig nyert. És sosem nézett felém. Egyszer sem. Érdekelt, vajon direkt csinálja, vagy valóban ennyire reménytelen és érdemtelen vagyok a vezető legkisebb figyelmére. Jeongin bátran odament hozzá, mikor szükségét érezte, Felix rámosolygott, látszott rajta a ragaszkodás, amit a kisebb fiú iránt érzett, az én gyomromat pedig egyfajta görcsbe fogta a tudat, nem fogom tudni itt megvetni a lábam. Ez a tudat pedig megmérgezte a tanulást és ahelyett, hogy javultam volna, romlottam. Sana is kezdett dühös lenni rám, sokszor rám förmedt, én pedig munkát kerestem közben a halpiacon, remélve, még nem késő megváltoztatnom a döntésem.

Miután kirakodtam a halakat, egy percet sem tétováztam, átvettem a fizetésem és zsebembe rejtve futólépésben indultam az erdő felé. Késésben voltam minden alkalommal, ha a hal is késett. Azonban elsőre nem láttam sem Sanat, sem Woojint az erdő szélén várakozni, reméltem, nem hagytak itt és pusztán csak sikerült eléggé gyorsnak lennem.

- Egyre többet késel. – a sötét hangra összerezzentem, arra se futotta az időmből, hogy kifújjam magam, máris elhangzott a kurta mondat. Tekintetem Felixre villant, egy furcsán hosszúnak tűnő pillanatig a szemembe nézett, majd elfordult és megindult. Igyekeztem lépést tartani vele. Sokkal ügyesebben mozogtam már a fák közt, alig csaptam néha zajt lépteimmel, reméltem, ezt ő is értékeli valami fejlődés félének. Egy szót sem szólt hozzám, egyszer sem nézett rám, csak ment előttem.

Olyan hirtelen torpant meg egy számomra még ismeretlen területen, hogy a hátába rohantam. Apró bosszús szusszanás jelezte nem tetszését, én pedig ajkamba harapva vártam. Leguggolt és felvett valamit a földről. Vizsgálta egy ideig, majd zsebre vágta, így hiába nyújtogattam nyakam válla fölött tovább, hogy megtudjam mi az. – Gyerünk! – hangja sötétebb volt, mint mikor megállapította késésem és átvágva mindenen a tábor felé indult, ezt meg tudtam állapítani, beleakadva a bozótosba, botladozva követtem. Egy éles füttyel jelzett, mikor a mezőhöz értünk, ezt nem hallottam korábban, de elraktároztam a többi közé. A tábor körül mindenki a hangár felé tartott, ott hagyva a cuccaikat ahol voltak, csak a meglepet Jeongin nem mozdult füzetével. Felix is megindult a hangár felé, egyszer sem nézve vissza rám. 

Tanácstalanul lépdeltem Jeonginhoz és lehuppantam mellé. Még a hangárt bámulta. Mikor felém fordult és észrevette milyen közel vagyok, összerezzent és mellkasához ölelte füzetét.

- Sana elmondta. – válaszoltam halkan tettére, mire kissé bosszúsan felszusszant, de nem engedte le a füzetét, csak meredt maga elé. Végigmértem, tekintetem pedig a ceruzát markoló kezére meredt. Valami nem stimmelt vele. Nem illett oda. Kerestem tudatomban, miért érzem ezt, majd pár pillanatnyi tanácstalan bámulás után rájöttem a megoldásra. Óvatosan nyúltam a ceruza után, amit elengedett, amikor megérintettem, és a füzetet is leengedte. Szinte érezni lehetett, mennyire fél attól, ami most következik. Bal keze felé nyújtottam a ceruzát, mire rám pislogott és megfogta a ceruzát. – Próbáld így. – mondtam halkan. Aprót biccentett, majd a füzet fölé emelte a kezét és ismét elkezdte leírni a neveinket. Halvány mosoly költözött szám sarkába annak láttán, mit gyakorol írni. Egy ideig csendben ültünk, csak a grafit sercegett a papíron, majd elemelte kezét és büszkén szemlélte a sokkal összeszedettebb írást.

- Tudnál nekem segíteni megtanulni rendesen írni? Tudok olvasni, de az írás gondot okoz. – halvány mosollyal néztem rá és biccentettem.

- Segítek. – viszonozta a mosolyt.

* * *

Nyugalomban teltek el az elmúlt hetek, ez pedig nyugtalanná tett. Minden túl zökkenőmentesen ment. Minden szállítás rendben volt, senki sem akart megölni senkit.

Valahol belül hálás voltam, hogy a fiú késett, mert ezzel felhúzott és büntetésből megsétáltattam, tudva, hogy fáradékonyabb nálunk. Nem számítottam rá, hogy idegen töltényt találok az erdőben. Valaki volt itt rajtunk kívül. Valakik. Az erdő egészen észak-nyugati részén.

- Nem tudhatod biztosan. – mondta Chan halkan, a hangárban ülve a töltény körül.

- Határozottan nem a miénk. – mormoltam sötéten, ezzel mindenki egyet értett. – És szinte sosem járunk arra. Még harcolni sem kellett ott senkivel. – Chan egyetértően bólintott, majd felsóhajtott.

- Már minden túl zökkenőmentesen ment, igaz? – villantott egy fáradt mosolyt, amit futólag viszonoztam. Nem kellett volna dühösnek lennem a zöldfülűre, mégis az voltam. Miatta tört meg a béke. Kellett neki késnie. Sana mintha csak fejembe látott volna elsötétülő tekintetem láttán tiltakozóan szóra nyitotta száját, de addigra felpattantam.

- Felix ne! – rohant utánam, de magasabb voltam nála, gyorsabban bírtam szedni a lábaim. Jeongin és a srác egyszerre néztek fel, mikor kiviharzottam a hangárból, felkaptam kettőt a gyakorló tőrök közül és megforgatva a kezeimben őket a fiúk felé indultam. Mindkettőnek elkerekedett a szeme. Az egyik meglepetéstől, a másik félelemtől. Helyes, féljen is, helyeseltem magamban, miközben Sana kétségbeesetten kiabált és igyekezett arrébb parancsolni a tanácstalan Jeongint, akit a vállánál fogva egyszerűen arrébb toltam az útból.

- Vizsga, éld túl! – mordultam a lassan felemelkedő fiúra, és felé lendültem. Mindenki elnémult, talán rájöttek, hogy felesleges kiabálniuk, talán megsüketültem hirtelen. Egyetlen célt láttam magam előtt, fájdalmat okozni annak, aki miatt most nem lehettek nyugodtak a napjaim. Könnyű célpont, könnyű bántani, erre volt szükségem, hogy levezessem a dühöm. Gondolkodás nélkül emelte alkarját a csapásom elé és éreztem, hogy belerezzent a csont a csapásba, de nem józanított ki hirtelen dührohamomból. Ő is hamar rádöbbent, hogy feltett szándékom komoly fájdalmat okozni neki, a következő csapás után ugyanis kifordult előlem, ami kissé meglepett, de nem zökkentett ki, utána lendültem. Gyorsabb volt, mint én. Feldühített, hogy elfut, így utána eredtem, de az Isten verje meg, gyorsabb volt nálam. Egyenesen egy fa felé rohant, nem tudtam neki szándékozik-e rohanni, ösztöneim kapcsoltak, és féktávolságban megtorpantam. Döbbenten néztem, ahogy fellendül egy ágra, majd egymás után a következőkre és mikor elég magasra ért, hátát a fának vetve lehunyta a szemét és remegve szívta be a levegőt. Ha akartam, se tudtam volna utána mászni.

- Lee Felix! – kiabált rám Sana hisztérikus hangon, mire csak ledobtam a tőröket és felemeltem a kezem vállam felett, hogy lássa a lány, fegyvertelen vagyok. – Hyunjin, jól vagy? – Hyunjin csak aprót biccentett és lehuppant az ágra, amin eddig állt, fejét pedig a fának döntötte, mellkasa gyorsan mozgott, csak ez tanúskodott az elmúlt pár pillanatról. Továbbra is döbbenten figyeltem. A sebessége miatt nem egészen tudtam végig követni, hogyan jutott fel oda, de valahol belül nagyon is tudni akartam. – Normális vagy? – sziszegte Sana mikor mellém ért és vállával erősen belém vágott, mire felmordultam.

- Gyere le! – szóltam a fiúra, mire felnyitotta szemeit és lenézett rám. Nem félt. Már nem, mint amikor felé tartottam. Hideg távolságtartást láttam a szemeiben. Szörnyű hidegséget, amilyet az ember még a legkegyetlenebb télen sem tapasztal. Átlendítette lábát az ágon és egyenesen a földre huppant, alig fél karnyújtásnyira tőlem, mire összerezzentem. Ő nem. Nem billent ki egyensúlyából, nem adta jelét annak, hogy fájdalmat okozott volna akkora magasságból földet érnie, némán állt. Ahogy rám nézett, felfedeztem, hogy magasabb nálam nem is csak egy pár centivel. Nem tudtam, melyikünk haragszik most jobban a másikra. Sérült karjára akartam nézni, de nem akartam kimutatni, kivívta a tisztelem és hajlandó vagyok törődni vele. Pár néma pillanat után hátat fordítottam, felvettem a fegyvereket a földről és vissza indultam.

A nap hátralévő részében bujkálni szándékoztam, a táborra pedig súlyos csend nehezedett. Csak akkor merészkedtem elő, mikor biztos voltam benne, Hyunjin már nincs ott.

- Engedni fogod neki, hogy itt maradjon és megkeresse a pénzt, amire szüksége van. – nézett rám Woojin, mire fáradtan bólintottam. Mi értelme lett volna veszekedni velük, mikor mind azt akarták, hogy Hyunjin is itt legyen. Beleegyezésemre pedig lassan mosoly költözött az arcokra.

- Én fogok foglalkozni vele. –Sana csuklott egyet, mire megforgattam a szemem. – Gyors és jobban mászik, mint bármelyikünk. Elég csendes már az erdőben és okos. Ha őrszemet csinálunk belőle vélhetőleg meghalni sem fog. – egy pillanatig mindenki érlelte magában a dolgot, majd beleegyeztek. Még soha nem tanítottam senkit, főleg nem olyat, akit ha egy pillanatra is, de feltett szándékom volt megölni. Fogalmam sem volt, hogy mi lesz úgy, ezt mindketten tudtuk.

Éjjel pedig egy percet sem aludtam.

* * *

Reggel nem siettem a halak rakodásával. Egyrészt mert rettenetesen fájt az alkarom, másrészt mert semmi kedvem nem volt a kalózokhoz menni. A legkevesebb sem. Mégis egyszer eljutottam az utolsó ládához és megkaptam érte a pénzem, nekem pedig indulnom kellett. Lábaim automatikusan gyors tempót diktáltak, egy idő után feladtam a küzdelmet ellenük és hagytam, hogy vigyenek az erdő felé a saját kedvük szerint. Gyomrom pedig görcsben állt, azt jelezve, valami rettenetes fog történni.

Felix állt az erdő szélén, vállát lazán az egyik fának vetve, tekintete kíváncsian követett, bizalmatlanul, ridegen méregettem. Nyoma sem volt a tegnapi dührohamnak, Sana legalábbis annak nevezte. Szóra nyitotta száját, legalábbis úgy festett, majd tekintete megrebbent, mikor álltam pillantását és csak intett fejével, elindult, némán követtem.

Közel egy óra telt el kínos csendben, hangja pedig olyan hirtelen ért a csendben, hogy egész testemben összerezzentem. Talán még hallani is lehetett.

- Mától én foglalkozom veled. – közölte a lehető legnyugodtabb hangon, jobb lett volna, ha a kivégzésem jelenti be. A kíváncsiság, amit eleinte tápláltam felé, a tegnapi nappal semmivé foszlott. Sokat forogtak fejemben szavai, bárkit gondolkodás nélkül meg tud ölni, bár próbáltam üres szavaknak felfogni őket, többé nem ment. Valakivé vált, akit el kell kerülni, és akit nem érdemes ismerni. A hidegség, amit iránta tápláltam hirtelen, ösztönösen, ennek volt betudható. Nem mutattam, de most jobban rettegtem tőle, mint eddig bármitől vagy bárkitől valaha. Tudtam, nem mutathatom ki. – Gyors vagy és jobban mászol nálunk, ami meglepő, mindenesetre őrszem leszel.

- Hogy mi? – muszáj volt visszakérdeznem, bár szívem szerint hagytam volna, hogy magától próbáljon akadozva magyarázni.

- Amikor bármiféle dolgunk akad, üzleti, betolakodók, kötekedő bandák, mindig vannak őrszemek. A fákon, ahonnan jobban belátni mindent, mint odalent. Az őrszem figyelmeztet, ha bármire figyelmeztetni kell. – aprót biccentettem, bár ezt nem láthatta. – Maradhatsz, ameddig meg nem keresed a pénzt, amire szükséged van. Mindig egyenlően osztozunk azok között, akik részt vesznek egy-egy akcióban. Egy, maximum másfél hónap alatt meg tudod keresni a pénzed. De ehhez itt kell lenned ez idő alatt. – egy pillanatra megdermedtem, de olyan rövid volt, hogy magam sem vettem észre szinte. Mindig itt kell lennem. – Holnaptól. Szóval hozz holnap magaddal mindent, amire szükséged van. Vagy ne gyere el. – reméltem, mindketten tudjuk, a második opció nem fog bekövetkezni.

A további út a táborba csendben telt, hátam már nehéz volt a régi tankönyvektől, amiket elhoztam Jeonginnak, de nem szóltam egy szót sem.

Sana kíváncsian biccentett a táska felé, de csak egy üdvözlő mosolyt villantottam felé és Jonginhoz lépve odanyújtottam neki az egész táskát. Felragyogott a tekintete és gyermeki örömmel nézte át a könyveket, amiket kihúzott belőle. Megköszönni is elfelejtette, de arckifejezése elárulta, hálásabb, mint hogy ki tudná fejezni. Felix válla felett hátrafordulva nézte végig a jelenetet, majd megrázta a fejét, mintha valamit próbálni kirázni fejéből, majd intett nekem, mire némán követtem. Mindenki kissé aggodalmasan figyelt.

 * * *

- Szerinted meddig húzzák? – suttogta Momo halkan, mire lepillantottam rá, miután Hyunjin háta is eltűnt Felixé után.

- Felix nem a türelméről híres. – vakartam meg fejem. Jól ismertem a kis vakarcsot, és bár hallgattam rá és követtem, tudva, hogy tudja, mit csinál, biztos voltam benne, Hyunjinnal több baja lesz, mint mindannyiunkkal együtt véve. Az a fiú okos volt. Okosabb volt Felixnél, gyorsabb volt Felixnél, magasabb volt Felixnél és Felix nem kedvelte. Nem volt jó összeállítás. – Meglátjuk. Azt mondta maradhat, amíg meg nem keresi a pénzét. Állni szokta a szavát. – Momo aprót biccentett, majd felemelte a tőrét, hogy tovább gyakoroljunk.

Az első, aki kiviharzott, Felix volt. Majd a második is. Harmadjára Hyunjin jött ki és a napló repült utána, amiben az üzleti dolgokat vezettük. Valaki, aki elég állhatatos volt hozzá, végre lekötötte a nyugodt napokon mindig unatkozó és láb alatt levő Felixet. Shiro óta senki sem volt képes tíz percnél tovább elterelni a figyelmét a vállát húzó terhekről.