V.

Ahogy megbeszéltük, napnyugtakor indultunk el a táborból, tehát közvetlen azután, hogy visszaértünk Hyunjinnal. Éreztem a hátamban az aggódó tekinteteket, de megfeszítve állkapcsom most az egyszer nem förmedtem a tehetetlenül bámészkodó csapatra, hogy ugyan foglalják már el magukat a felesleges bámulás helyett. Vállam felett rájuk lestem, hogy biztatóan rájuk biccentsek, mikor indultunk, tekintetem pedig azonnal megakadt Hyunjinon. Nem volt nehéz megtalálni a kisebb tömegben, tulajdonképpen kimagaslott közülük. Fáradtabbnak tűnt, mint azokon a napokon, mikor egész nap mozgattam. Ha kíváncsi lettem volna, kockára tenné-e az életét értünk, már tudtam. Megnyugtatott. Nem bíztam volna rá az életem, ahogy valószínűleg ő még annyira se rám az övét, megnyugtatott a tudat, emberségből többet tett le nálam az asztalra.

Momo finoman oldalba könyökölt, hogy felhívja a figyelmem magára, mikor már egy ideje bámultam a megviselt fiút és belevesztünk a naplementekor már rég homályban pihenő erdőben.

Síri csendben lépdeltünk, de gondolataim olyan hangerővel vertek visszhangot a fejemben, hogy az se tűnt volna fel, ha Woojin dalra fakad mellettem, és bár egyelőre ismerős, saját területeken keltünk át, erőszakkal rávettem magam a koncentrációra és figyelmem onnantól kezdve nem lankadt. Meglepetés mindig érhette az embert.

Nagyjából másfél óra volt átérni az ismeretlen, sűrűbb területre, libasorba fejlődve haladtunk előre, én elöl, Woojin hátul. Momo így teljes takarásban maradt. Pár perc néma menetelés után emberi hangok verődtek felénk a fákról, egyszerre merevedtünk szoborrá.

- Nagyjából egy kilométer. – mormolta Woojin halkan, mikor egy ideje már mozdulatlan álltunk. – Az erdőből sem sok lehet hátra, mert ritkul, szerintem az irtás és a Vaderdő határán levő tuskósor belső oldalán vertek tábort.   – biccentettem és megsokszorozva figyelmem, tovább lépdeltem. Általában nem szólaltam meg felderítések alatt. Egyszerűen szörnyű voltam, ha halkan kellett kommunikálni. Vagy nem lehetett hallani, vagy hangosabb lett, mint szerettem volna.

Az út hamarosan emelkedni kezdett, a hangok pedig erősödtek, így letértünk a kitaposottnak tűnő ösvényről és bekúszva egy bozót alá, egészen a domb tetejéig araszoltunk. Bár az ágak kellemetlenül szúrtak, félrehajtottam egyet, hogy kilássak, tökéletes rálátás nyílt a táborra. Woojin amilyen némán tudott, noteszt húzott elő és egy ceruzát, majd nekiállt gyorsan jegyzeteket készíteni a helyről. Reméltem, visszafelé feljegyez egy útirányt is. gyors számolást végeztem, nem voltak sokan, de többen nálunk.

- Mindenképp csak felderítünk, igaz Felix? – Momo hangja inkább figyelmeztető volt, mintsem kíváncsi, aprót biccentettem. Őrültebb napjaimon talán hülyeséget csináltam volna, de mára beértem egy halál közeli élménnyel. Lehajtva fejem elfordultam a látványtól, hogy jobban tudjak figyelni a hangokra. Fejem a földnek támasztottam és koncentráltam, hogy ki tudjam szűrni a beszélgetéseket. Azokból is a fontosakat.

Tolvajok voltak. Nem esett szó csempészetről és illegális áruról, így megnyugodhattam, az üzleti oldalt nem fenyegették. Annak a veszélye azonban, hogy illetékteleneket vonzanak az erdőbe, fennállt. Nem tűntek túlzottan privát társaságnak.

- És mi van az erdő déli részén? Még sose jártunk arra.

- Ne is akarj oda menni.

- Miért? Manók vannak ott? Vagy gonosz tündérek?

- Kalózok. – pillanatra csend támadt, majd valaki nevetni kezdett.

- Csak nem hiszed, hogy valóban léteznek. A kalózokkal csak az állam takarja el a saját csempész ügyeit. – vissza kellett fognom magam, hogy ne horkanjak fel. Kemény munka volt megkerülni az összes törvényt és az államot, akiknek jó takaró voltunk a saját ügyeik ellen. Kihágásaink valószínűleg hosszabb listát róttak a központban, mint amiről mi magunk tudtunk. – Lehet, hogy jobb helyet is találnánk. Menjünk át délre, a Han partjára! Holnap este. – kisebb éljenzés követte az ötletet, bár akadtak ellenzők is, akik váltig állították, nem jó ujjat húzni a kalózokkal. Nem, valóban nem volt egészséges. Megböktem Momo vállát, jelezve, hogy eleget hallottam és mikor mindketten rám néztek, intettem fejemmel, hogy menjünk.

Némán hátráltunk ki a bozótosból és nyugodtabb lélekkel haladtunk vissza, miközben Jenx valóban nekiállt egy térképet rajzolni legalább az ösvényük közvetlen környezetéről.

- Mit gondolsz? – kérdezte az apró lány, mikor halló távolságon kívül értünk.

- Tolvajok, gyilkosok. Nem sok dolguk van a miénkkel, még ha velünk is megesik egyszer-egyszer ilyesmi. Amíg nem okoznak gondot, felőlem ott maradhatnak.

- Holnap terveznek gondot okozni.

- Remélem, nem üres kézzel jönnek. – válaszolt Woojin vidáman, mire elmosolyodtam. Annyira megkönnyebbültünk, hogy a zseblámpák villogását elsőre észre sem vettem. Érzékeltem, de nem vettem észre. Hirtelen kaptam balra a fejem és felszisszenve lebuktam és lehúzódtam az útról. Még az őrjáratuk is hangos volt. Kurjongatva, trappolva haladtak, ha a fényeket későn is vettem észre, időben meghallottam volna őket. Valaki elsütött egy fegyvert, amiből nem volt nehéz kitalálni, miért találtam töltényt a földön, vihogás követte.

- Legközelebb, ha látom azt a srácot, esküszöm, kifordítom. Előbb a zsebeit, aztán őt magát is. Olyan szerencsétlennek festett, szívességet tennék neki, ha meghalna. – vihogott az egyik. – Esküszöm, elvállalom, a reggeli őrjáratot csak szembe jöjjön velem. – összevontam szemöldököm. A személyleírás ugyan nem volt túl részletes, biztos voltam benne, hogy Hyunjin az illető, akit szívesen „kifordítanának”.

- Gondolod, hogy kalóz?

- Ha léteznek is azok a kalózok, az a srác ránézésre is túl béna, hogy egy csapatban legyen velük. – fogalmam sem volt, miért, de pont olyan dühös lettem rájuk, mint máskor Hyunjinra.

- Felix? – suttogta Momo sürgetően mikor meglátta, hogy homlokom ráncolva meredek a közeledő csürhére, majd megindulok bármi féle jelzés nélkül. – Felix, fegyverük van… - széles ívben kerültem meg a hangos bagázst, Woojin és Momo pedig pulóverem sarkait fogva követett és próbált visszatartani. – Mégis mit akarsz csinálni? – lehajoltam, hogy felkapjak pár tobozt, amik arról a kevés fenyőről estek le, ami errefele nőtt, majd fellendültem egy lejjebbi faágra. Momo és Jenx távolabb húzódott és megindult a tábor felé inkább, hagyva, hogy bajt keverjek, én pedig becéloztam a zseblámpa villogó fényét.

* * *

- Jól vagy? – kérdezte Chan halkan, mikor Felix felszerelkezve Momo és Woojin mellé lépett, hogy elinduljanak a felderítésre, mélyet sóhajtottam, majd bólintottam. – Mert ha csinált valamit, ami tényleg túl megy minden határon…

- Felix már egy ideje túl ment azon a határon, te is tudod. – válaszoltam olyan halkan, ahogyan ő kérdezett, félbeszakítva az üres szavakat, amiket mondani készült, kicsit zavartan köszörülte meg a torkát. – Csak fogalmam sincs, miért akar ennyire halottnak látni.

- Azt hiszem nem te vagy az egyetlen, akit érdekel. – válaszolt szelíd hangon, de Felixet figyelte, miközben eltűntek az erdőben. – Gyere, segíts vacsorát csinálni a többieknek. Beszélni akarok valamiről. – könyökölt oldalba finoman. Tudtam, hogy tud valamit. Egyszerűen rá volt írva. Chanról tehát nem volt nehéz olvasni, amikor nem állt szándékában elrejteni semmit igazán.

Úgy festett jobb segítség vagyok, mint a többiek, mert sokkal nyugodtabbnak tűnt, mint más estéken. Valószínűleg senki sem volt rabszolga munkára fogva a konyhában hétvégente, mint én. – Mégis mi történt? – kérdezte halkan, mikor mindenki hallótávolságon kívül keveredett a tennivalójával.

- Kora reggeltől felküldött minden útba eső fára, aztán dél körül elértük a Hant és átküldött fölötte. Nem lett volna gond, ha nem rugdossa a fát… - húztam el a szám – betelt a pohár – sóhajtottam fel, mikor rám emelte csodálkozó szemeit. – Nem tűrtem tovább, hogy ok nélkül csináljak életveszélyes dolgokat… nem félek egy fa tetején, akkor, se ha fennáll az esélye, hogy letörik alattam az ág, elvégre nem vagyok olyan apró, de az sok volt, hogy a vízbe akart lökni. Kifakadtam, de nem én harcoltam ki magamnak a veszekedést.

- Beleestél? – kérdezte Chan halkan, óvatosan.

- Beleestünk. – javítottam ki, a fiú keze pedig teljesen megállt a zöldség pucolásban. Egy ideig kezét néztem, majd felnéztem rá, hitetlenkedve bámult rám.

- Mármint Felix is beleesett a vízbe.

- Ezt mondtam. – biccentettem aprót. – Felhúztam és utánam jött, meglökött, én pedig bele kapaszkodtam. Amire gondolom nem számított. – Chan aprót sóhajtott és megdörzsölte homlokát, majd folytatta a zöldség pucolást.

- Felix múltjáról nem sokat tud senki. Hogyan került ide, egyszer csak itt volt. Velem együtt. Mikor kicsi volt, megértettem, hogy nem akar róla beszélni, de azóta sem tette. – félrebillentettem a fejem. – Ausztráliából jöttünk egy nagy tengerjárón. Az úti cél nem Korea volt, de meg szándékozott állni a hajó, hogy szükséges dolgokkal feltöltsék. Ausztráliában szinte semmi sem maradt csak homok és mindenféle dolog, ami kinyírhat. Felix nem hiszem, hogy emlékszik rá, nem most volt. Mindenesetre nem ismertük egymást, még a hajón se. De valami bizonyára meghibásodott, bármikor előfordul, és nem olyan messze a parttól elsüllyedt a hajó. Nem sokan élték túl. Felixet a parton találtam meg rengeteg test között. Teljesen ki volt fordulva magából hetekig. Mély sokk érhette. Nem tudom a part és a hajó közt mi történt, de nem hiszem hogy bárkinek is kívánná.

- Szóval tényleg bepánikolt. – sóhajtottam mélyet. Chan csak bólintott.

- Alapvetően nincs baja, ha vízbe keveredik, ameddig önszántából teszi, és nem megy közel hozzá senki igazán. Ha elmondod neki, hogy elmondtam ezt, mindketten halottak vagyunk. – mutatott rám a késsel, mire feltettem a kezeim. Bár hangnemét játékosra fogta, nem kételkedtem benne, Felix valóban nem lenne elragadtatva, ha tudná, tudok róla valamit, amit a barátaival sem szívesen oszt meg.

- Nem igazán szoktunk beszélgetni olyan mély dolgokról, mint egymás múltja és céljaink a jövőben. – halkan elnevette magát.

- Értem értem. De Felix nem rossz srác. Egészen egyedi módon tudja kimutatni, ha valaki fontos neki, persze nem úgy, hogy titokban el akarja tenni láb alól, de ne értsd félre. – félrebillentettem fejem – Hasonlítasz Shirora és szerintem ez zavarja.

- Shiro…? Azt hiszem Felix említette… - motyogtam.

- Említette?

- Mármint egy dühkitörés keretein belül.

- Ő volt a vezetője a Crimsonoknak, mikor ideértünk. Felix rajongott érte. Shirot nem érdekelte ki hogyan vergődött ide, első körben segített és második körben váltunk azokká, akik most vagyunk. Magunktól tanultunk bele, eleinte csak egy rosszéletű kölyök banda voltak, ahogyan pedig felnőttünk, ők is beletanultak, mi pedig tőlük tanultunk. Volt, aki elment, volt, aki elesett. Shiro az utóbbi úton hagyott itt minket. Mindenki tudja, hogy Felix magát okolja érte, még ha nem is beszél róla. Nem külsőleg, de valami benned emlékeztet rá. Ha megfenyegetnél, se tudnám megmondani, hogy mi az. – vont vállat.

A beszélgetésnek Jeongin vetett véget, aki tankönyveivel felfegyverkezve mellém telepedett, míg segítettem Channak. Az idősebb kíváncsian figyelt minket, miközben tanítgattam a kisebbet. Nem zavart, ha újra és újra el kellett magyaráznom valamit és mindent megtettem, hogy vidám maradjon a hangulat.

Ahogy elkészült a vacsora, Jeongin leckéje is véget ért és mindenki körénk gyűlt, meghallgatták a mai tanóra utolsó pár percét, majd együtt kezdtünk enni. Sana segített Jisungnak, aki a rossz keze miatt elég sok nehézséget talált a mindennapokban, és rengeteget is panaszkodott rá. Látszott, az egyszerű segítség mögött olyan testvéri szeretet bújik meg, amit én magam soha sem tapasztaltam meg. Hiányoltam közben ugyan Woojin hangos társaságát és Momot, talán még Felix hiánya is feltűnt, de arra nem fogadtam volna nagy összegben.

* * *

- Szerinted miért csinálja? – pislogtam fel Woojinra a sötétben, már egészen közel a táborhoz, ahol Felixet szándékoztuk bevárni.

- Nem vagyok benne biztos, de mintha Hyunjinról beszéltek volna. – mormolta elgondolkodva, halkan felhorkantam.

- Kizárt. Miért akarna Felix bajt keverni Hyunjin miatt? Gyűlöli… és ma is, ahogy kinéztek, biztos vagyok benne, hogy nem épp a legjobb szórakozásban volt részük.

- Nem lennék olyan biztos benne, hogy Felix tényleg annyira gyűlöli Hyunjint. – mormolta nekidőlve egy fának, a tájat fürkészve. – Láttad valaha is Felixet igazán közel állni valakihez?

- Mármint Channal mindig együtt vannak… - motyogtam – de azt hiszem nem. Hozzá sem áll olyan nagyon közel. – gondolkodtam el. Felix egy bizonyos ponton távolságot tartott mindenkitől.

- Te nem ismerted Shirot, nem voltál még itt, de mióta meghalt, Felixet senki sem tudta kimozdítani az állandó, „felelősséggel tartozom minden életért” állapotból. Hyunjin egy nagyobb probléma most neki. – meglepetten pislogtam párat – egyidősek és esze ágában sincs Felixet tisztelni, magasabb, biztos vagyok benne, hogy erősebb lenne, ha akarna és szerintem éven belül is, de idősebb nála. És okos, makacs és türelmes. – félrebillentettem a fejem és bólogattam párat. Ugyan nem elemeztem ki ennyire a helyzetet, Jenxnek igaza volt. Elfelejtettem néha, mennyire okos, és empatikus.

- De Seungmin és Jisung is egyidős vele…

- De Seungmin és Jisung azóta itt vannak, hogy nyolc évesek lettek.

- Szóval gondolod, hogy Felix próbálja nem megkedvelni, vagy nem kedvelni Hyunjint?

- Csak említsd az ördögöt… - válaszolt halkan, felkaptam a fejem és láttam, ahogy Felix kocogó alakja lassan kitűnik a fák közül. Megkönnyebbülten felszusszantam, majd mikor mellénk ért, lépést tartva vele haladtunk tovább haza.

* * *

A többiek még javában ettek, mikor visszaértünk a táborba, így mi sem maradtunk ki a nap fénypontjából. Gyomrom makacsul jelezte már órák óta, hogy ma még semmi sem került bele, de eddig el tudtam nyomni felesleges problémákkal. Visszagondolva nem érte meg az evés rovására kínozni Hyunjint napkeltétől kezdve és igazság szerint tőle sem szívesen vontam meg az evést, nem csak magam nevében gondolkodtam. A tekintetek ugyan kíváncsiak voltak, senki sem szólt az üdvözlésen kívül, megvárták, hogy együnk. Hálás voltam érte.

- Valami most más. – mormolta Woojin tele szájjal, Chanra, mint ügyeletes szakácsra nézve.

- Hyunjin segített. – vont vállat. – Valami azért ragadt rá a nagyvárosban, aminek hasznát lehet venni. – nem mutattam jelét, bármilyen módon foglalkoztatna az információ, de a kaja tényleg jobb volt.

Egyszer kétszer azért fellestem tányéromból, így találkozott a tekintetem a zöldfülűével, kiskutyaszemei nem kerülték el a tekintetet. „Mi az?” Tátogtam, mire megrázta a fejét. Én is így gondoltam. Reméltem. Nagyon kínos lett volna, ha bárki megtudja, hogy miatta dobáltam tobozzal egy csapat idegent, bár kétség kívül nem emiatt nézett rám úgy ahogy. Hiszen arról nem tudhatott mi történt alig fél órája. Akiknek ráadásul igazuk volt azzal kapcsolatban, pár hete úgy nézett ki, mint aki pusztán abba belehalna, ha át kellene vágni a teljes erdőn. Meglepődnének, ha most találkoznának vele. Kicsit kihúztam magam, Hyunjin igazán sokat fejlődött. Bár nem voltam benne biztos, ez annak köszönhető, hogy folyamatosan próbáltam valamilyen módon elrettenteni, megölni, vagy legalábbis valahogyan fájdalmat okozni neki.

Amint leengedtem a kiürült tányérom és Sana a többi közé rakta, információra éhes szempárok hada szegeződött rám.

- Először is igen, megtaláltuk őket. – biccentettem – Nem tudják, hogy itt vagyunk, tulajdonképpen el se hiszik nagyrészt, hogy létezünk, pont ezért kiváló programot szerveztek nekünk holnapra, és meglátogatnak bennünket. – mindenki huhogni kezdett, aki már jártas volt ebben, mosollyal válaszoltam. – Hangosak és felelőtlenek, ellenben vannak fegyvereik, bár nem hinném, hogy igazán tudják kezelni őket.

- Miből gondolod? – kérdezte Sana aggodalmasan.

- Megdobálta tobozzal őket. Egyedül. – egészítette ki gyorsan Momo, mikor látta, hogy Sanaban megmozdulnak a mostanában gyakorta előbújó anyai ösztönök.

- És erre mi szükség volt?

- Inzultálták H… - Woojin nagyjából két métert gurult hátra, miután talpam találkozott mellkasával, és utána dobtam cipőmet még, mielőtt a döbbent tekintetek kereszttüzében megköszörültem a torkom és kihúztam magam.

- A lényeg, hogy nem igazán gyakorlottak. Első sorban tolvajok. – tereltem a lehető leggyorsabban a témát. – Szóval holnap este kifekszünk csillagokat nézni a mezőre. Már aki egy darabban van. – törtem le Jisungot elég gyorsan. Egy pillanatig bennem volt, hogy megtiltom Hyunjinnak is, hogy ott legyen, de igazán nem akartam, már elég ügyes volt és ez jó alkalom volt tapasztalatot szereznie.

Az este jó hangulatban, csendesen telt el, ma pedig megúsztam az őrjáratot, tekintettel rá, mennyire rossz állapotban kerültünk elő Hyunjinnal. De hiába vártam, hogy végre lefekhessek, még beszélnem kellett vele. – Hey! – huppantam le hálózsákjára tankönyvei közé, mire döbbenten meredt rám.

- Segíthetek…? – kérdezte lassan, érezhetően nagyokat pislogva. Egy pár pillanatig néztem miket tanul, nem segített, hogy fejjel lefelé volt nekem, de valószínűleg megfelelő szögben se értettem volna belőle semmit.

- Én… holnap megyek bevásárolni és tekintettel rá, hogy ismered a várost, gondoltam ebben tudnál segíteni. – félrebillentette fejét.

- Nem tervezed, hogy egy kamion elé löksz? – döbbenten pislogtam párat, hirtelen fogalmam sem volt miért kérdez ilyesmit.

- Én… nem…

- Busz? Vonat? Metró? Eladsz?

- Nem én… - nem igazán tudtam mit válaszolni. Elsősorban, mert semmi ilyesmi meg se fordult a fejemben, másodsorban mert még senki sem feltételezett ezelőtt rosszat rólam és őszintén, rossz érzés volt. Mélyen beszívtam a levegőt és aztán bent is tartottam, miközben ismét a könyveit bámultam. Olyan nehéz volt kipréselni a szavakat magamból, mint a hajótörés után elsőnek víz közelbe menni. Vagy nehezebb. Nem tudtam eldönteni, de nagyjából egy súlycsoportba soroltam a két eseményt. – Én sajnálom a mait. Túlzásba estem és fogalmam sincs, hogy miért. Őszintén, fogalmam sincsen, miért dühít fel, bármit is csinálsz. És esküszöm, nem szándékosan viselkedek ilyen ellenségesen és indokolatlanul idiótán és mindenki kedvel és tudom, hogy okkal, láttam milyen türelemmel segítesz Jeonginnak… De esküszöm, még az is idegesít valamiért, de az még dühítőbb volt mikor azok a… - Erőszakkal kellett visszafognom a folytatást, mielőtt az is kisiklott volna, hogy azért dobáltam meg idegeneket tobozzal, mert zavart, hogy úgy beszéltek róla, ahogy.

- Mikor azok a…?

- A lényeg, – hagytam figyelmen kívül a kérdést – hogy talán, nem, biztos, hogy nem utállak. És sajnálom, hogy tényleg veszélybe sodortalak. És nem foglak semmi elé se kilökni holnap. Se… eladni. – vontam össze szemöldökeim, szórakoztató volt a gondolat, hogy megpróbáljam eladni.

- Rendben. – válaszolta halkan és ismét tankönyvére nézett, de tovább szuggeráltam.  – Őszintén, nem tudom, mit mondjak. – nagyon reméltem, hogy mond valamit. Általában bármi gondom volt, azt előbb Sananak ismertem be előbb, vagy Channak, nem rögtön a gondnak. Mivel nem tágítottam, felsóhajtott és felnézett rám. Egyenesen a szemeimbe, amit ma másodjára tapasztaltam meg, és bár tekintete most nem volt dühös, sem fenyegető, sem fagyos, mindenhol viszketni kezdtem tőle. Olyan volt, mintha tanakodna, mintha keresne bennem valamit. Belém nézne. – Tényleg nem tudok mit mondani, Felix. Ami ma történt elég sok magyarázatra szorulna, de helyette csak egy beismerést kaptam arról, hogy akármit csinálok, idegesít, de talán nem gyűlölsz annyira, mint hiszem.

- Később. – vágtam rá csendesen. – Később, de adni fogok magyarázatot, ígérem. – egy pillanatig tanulmányozta tekintetem, majd bólintott.

- Szívesen segítek holnap. – és tudtam ez mit jelent, még utoljára megtisztel a bizalmával, mert tettem egy ígéretet.

Ahogy magára hagytam, hogy nyugodtan tudjon tanulni, akik aludni maradtak, hálózsákjaikban ülve mind döbbenten meredtek rám. Nem foglalkoztatott most. Nagyobb gond volt, hogy mit tegyek, ha eljön az a később. Tényleg el fogom mondani Hyunjinnak a történetem? És mi lesz, ha nem? Tudtam, hogy sok időm nincs kitalálni. Még nagyjából egy hónap, és itt hagy minket.