VI.

Másnap reggel korai zajokra keltem fel. Kint még köd ült és kavargott lábaim körül, ahogy egy plusz pulóverbe bugyolálva magam, kiléptem a hangár ajtaján. A parázs már csak épphogy fénylett, a reggel tompa fénye pedig erősödni kezdett, azonban lámpák adtak elég erőt a látáshoz. Egy autó lámpái. A motor halkan zúgott és három alak beszélgetett mellette. Felismertem Felix mély hangját, közelebb érve pedig Jisung és Minho bontakozott ki a homályból. Minho üdvözlően rám mosolygott, mire Felix is hátra fordult. Egy pillanatig bámult rám, majd biccentett, elnyomva egy ásítást viszonoztam.

- Hogy van a karod? – néztem Jisungra, mosollyal intett nemet a fejével.

- Alakul. – nyugtázta vidáman. Kedveltem a vicces, mindig vidám fiút.

- Ha másfél hét múlva nem jöttök, utánatok küldünk valakit. – tért vissza Felix a beszélgetéshez.

- Általában egy hét, de az időjárás nem a legkedvezőbb. – bólintott rá a kijelentésre Minho beleegyezően és beülve a volán mögé megvárta, míg Jisung behuppan mellé.

- Csak óvatosan. – paskolta meg Felix a motorháztetőt, az idősebbik fiú intett, majd gázt adott. Figyeltem, ahogy a kisméretű dzsip könnyedén megfordul a homokon és eddig egy számomra láthatatlan úton megindul. – Gyere! – nyomott Felix hirtelen a kezembe egy seprűt, értetlenül néztem rá, nem tudva mit kell sepregetni az erdő közepén, de követtem. Ő maga felkapott egy másik seprűt és megindult az úton, amin Minhoék elhajtottak. Néma csendben haladtunk az egyre világosodó erdőben, egészen egy Y kanyarig. Ott leeresztette a seprűt és a tábor felé indulva elkezdte eltüntetni a keréknyomok egyik sávját. Megértve mi célt szolgál a tevékenység, szorgosan követtem példáját, egészen kimelegedve a munka végére, még pulóveremből is kibújtam és derekamra kötöttem. Felix törte meg a hosszú ideje tartó békés csendet. – Tegnap – felnéztem rá, egy pillanatra megtorpanva – nem tűntél túl boldognak, mikor megemlítettem az iskolát. – meglepett, hogy volt ideje elemezni az érzéseimet a tegnapi veszekedés hevében.

- Valóban nem voltam túl boldog tőle. – értettem egyet vele, hiába valónak látva letagadni a nyilvánvalót.

- Miért? – ismét fellestem rá, kíváncsian nézett rám. – Amint tudod, mi nem vagyunk túl… műveltek. Bárki kiváltságnak venné a tanulást, te miért nem?

- Ha a szüleimnek nem lenne szüksége pénzre, nem keveredek ide – tisztáztam elsőnek a már ismert tényt – és tudom, hogy nem tartozom ide, – Felix bólintott – de még kevésbé érzem magam otthon az iskolában. Tudod, a városban nem sok kiváltságod van, ha nincs elég pénzed. Neked talán másképp tűnik, de sok embernél sokkal jobban éltek itt kint, kívül a törvényeken. Nekem már az is hatalmas kiváltság, hogy az állam pénzén tanulhatok, és nem szüleim fizetik a tandíjat. De emellett iskolai egyenruhát és könyveket kell vennünk, arra pedig nem túl sok jut. Két éve szerintem, hogy kinőttem az egyetlen egyenruhám. – kis szünetet tartottam – Én egy vicc vagyok az iskolában, a szép, csinos, gazdag gyerekek között. – fellestem rá, maga elé meredve dolgozott.

- Sajnálom, hogy felhoztam. – nézett fel rám hirtelen. – Mármint tegnap.

- Nem kell bocsánatot kérned miatta. – intett nemet a fejemmel. – Nem ismertek, ahogy én se titeket, se a világotokat. De attól még lenyűgöz. – kíváncsian nézett rám. – Néhány éve láttalak titeket először, a nyugati tengerparton, azóta szerettem volna a része lenni annak, amik vagytok. – mosolyodtam el a kissé az ostoba emléken, de Felix nem nevetett ki, ellenben nemet intett a fejével.

- Azok nem mi voltunk. – megütközve pislogtam rá előre hulló, már kissé izzadt tincseim alól, majdnem a táborban voltunk és végre a nap is sütni kezdett, lassan felszárítva a ködöt. – Nem mi vagyunk az egyedüli kalózok. – mosolyodott el döbbenetem láttán. – Akiket tegnap találtunk egyértelműen nem azok, de nem egy csapat van az erdőkben megbújva. Van, aki étellel és alkohollal, drogokkal kereskedik, ahogyan mi is, van, aki szívességekkel, ahogyan a feketék teszik. Akiket láttál. Ők járnak csak ki a nyugati partra. – A feketék. Apám valószínűleg nem ismerte a különbséget, de így értelmet nyert az erőteljes piros jelzés, amivel mindenki jelölve volt a csapatban. Egymást megismerték, azért nem lett volna értelme. A többi kalóznak szólt. – Talán ott jobb vezetőbe botlottál volna. – határozott nemet intettem fejemmel és rá szegeztem a seprűm, mire pislogott párat.

- Ha nem tartod magad annak, ne várd el, hogy mások annak lássanak. A többiek szeretnek téged, együtt nőttetek fel és bíznak a döntéseidben, de nem előttük kell jó vezetőnek tűnnöd. A vezetőség diplomáciai poszt, a csapatod előtt nem névvel rívod ki a tiszteletet.

- Mi… - ütötte le seprűjével az enyémet.

- Tegyük fel, hogy valami miatt tárgyalnod kell egy másik csapattal, nem ismeritek egymást, nem ápoltok jó kapcsolatot. Bíznod kell magadban ahhoz, hogy azt lássák, magabiztos vezető vagy. Nem elég azt a látszatot kelteni.

- Mégis hogy bízzak magamban, ha neked is az első dolgod megkérdőjelezni, mit teszek jól és mit nem? – fakadt ki, hangja pedig kicsivel finomabb lett, kicsivel magasabb, halkan elnevettem magam és megráztam a fejem.

- Nem azért kérdőjeleztem meg a képességeid vezetőként, mert nem vagy az, hanem mert nem akartad, hogy tiszteljelek, el akartál rettenteni. – döbbenten bámult maga elé, majd fel rám.

- Tudod pont ezért vagy olyan idegesítő. – elnevetve magam sepregettem tovább a keréknyomokat, behátrálva a táborba és eltéve az eszközt. Még mindig csak páran voltak fent, de nem bántam, lehuppanva egy farönkre élveztem a kora reggeli napsütést, amit megszűrtek a lombok.

***

Követve Hyunjin példáját befejeztem a munkát, majd egy ideig tébláboltam a raktár körül, mielőtt megközelítettem volna a napfürdőző fiút.

- Nem úgy értettem, hogy idegesítő vagy.

- Nem vettem magamra. – hunyorgott rám felém fordulva. Nem értettem óvatosságom. Tudtam, hogy nem vette magára, mégis bizonytalan voltam. Tudtam, hogy nincs több lövésem, de nem hittem, hogy ez a tudat ennyire meg fog zavarni. Azt sem értettem miért ejt ennyire kétségbe a gondolat, hogy elmegy. Tudtam, hogy Jeongin rettenetesen hiányolná, hogy Channak nagy segítség, hogy Momo és Sana rajong érte. Biztos helyes volt vagy mi, nekem az ilyesmi nem sokat nyomott latba. De valami benne olyan közelinek tűnt. Olyan közel éreztem magamhoz. Csodáltam makacsságát, kitartását és türelmét. Okos volt, ami szintén egyfajta csodálattal töltött el, nem csak úgy volt meg a magához való esze, mint nekünk, lexikális tudása nekem teljesen új volt. Emlékeztem, hogy Shiro is sokat tudott, de nem volt ennyire bölcs. Amit Hyunjin a vezetőkről mondott, tetszett, igaza volt, és én magam sosem gondoltam volna bele ebbe magamtól. Nem a csapatom előtt kellett jó vezetőnek tűnnöm, hiszen tetszett, vagy sem, ismerték minden apró hibám.

- Amit arról mondtál, hogy milyen jó vezetőnek lenni, köszönöm. – elmosolyodott, amitől szinte felragyogott arca.

- Nem is vagy annyira önfejű, mint hittem. – nézett rám, apró nevetéssel hajtottam le fejem és lehuppantam mellé.

- Emlékszel mikor megkérdeztem, hogy megölnél-e bárkit innen gondolkodás nélkül?

- Nehéz lenne nem emlékeznem.

- Én sem tudnám megtenni. - ismertem be halkan, szintén a nap felé fordulva. – Tudom, hogy a frászt hoztam rád, mikor felkergettelek a fára, és talán komolyan bántottalak volna…

- És komolyan bele akartál lökni a folyóba?

- Azt hiszem igen – ismertem be – De hogy a saját kezemmel öljek meg valakit, akivel évek óta együtt élek itt, jóban és rosszban, képtelen lennék rá.

- Ez azért megnyugtat. – oldalra lestem rá, bár az egyre erősödő nap miatt nem sokat láttam belőle. – Mégis csak vannak érzelmeid.

- Persze, hogy vannak érzelmeim. – egyenesedtem fel felháborodva.

- Pedig már kezdtük megkérdőjelezni. – borult Chan a nyakamba hátulról, mikor halk nevetéssel nemet intettem a fejemmel. – Mit csináltok itt kint gerlepár? – Hyunjinnal egyszerre fintorodtunk, hófehér bőrű barátom csak vigyorgott rajtunk.

- Minhoék után takarítottunk.

- És mintha végre nem akarnátok kitépni egymás torkát, csodás reggel én mondom. – engedett el és mellénk huppant. Mind imádtuk ezeket a reggeleket, de kevesen élveztük csak általában, mert az éjszakázás hosszú alvással járt. – Sana fél órája elindult járőrözni. – bólintottam kijelentése hallatán, majd élveztük kicsit a beálló csendet.

A következő felkelő Jeongin volt. Mire kicsoszogott a hangárból, Hyunjin és Chan két gyakorló fegyverrel állt egymással szemben, én pedig törökülésben ülve az egyik tönkön, javítgattam Hyunjin hibáit. Így kívülről sokkal könnyebb volt átlátni, mit kell kijavítania. Jeongin némán huppant le mellém, hátát vakargatva, és figyelte a párbajozókat. El kellett ismernem, Hyunjin ismét úgy festett, mint aki képes összpontosítani és hajlandóságot mutat a fejlődésre. A harc azonban viháncoló fogócskába fulladt egy ponton, hitetlenkedő fintorral ingattam fejem, karjaim keresztbe fonva mellkasomon és felkapva pár termést, megdobáltam a bohóckodókat.

- Ha ennyire nem koncentráltok akár meztelen is odaküldhetjük az ellenség elé, ugyanannyi esélye lesz. – morogtam sötét hangon, visszafojtott vigyorral hajoltak meg előttem derékszögig, majd a rajtuk derülő Jeonginra hunyorogtam. – Talán ideje lenne, hogy a mi kis maknaenk vizsgázzon egyet. – meglepetten pislogott rám, mosolya pedig elhalványult. Talpra állva elvettem két fegyvert és odadobtam neki az egyiket, Chanék pedig arrébb vonultak, hogy önállóan dolgozzanak tovább.

Jeongin nagyon sokat fejlődött Sana kis oktatása alatt, büszke voltam rájuk. Sanara is a jó munkáért és Jeonginra is a jó tanulásért. Mosolyogva veregettem meg vállát, mikor sikeresen kivédett egy nagyobb támadást és elengedtem ennyivel, miközben Hyunjin és Chan továbbra is körbe játszott minket. Jó volt látni, ahogy Hyunjin beilleszkedik, főleg azok után, beismerte, nem igazán tartozott az iskolába sem, ahova járt. Ha nem kell nekik, magukra vessenek.

***

Hogy mert Felix és köztem egy fajta módon tisztázódott a helyzet és hajlandó volt emberszámba venni, vagy más okból, de a nap rendkívül jó hangulatban telt. Sana délelőtti járőrözése végén egy nevetéstől visszhangos tábort talált, meglepett mosollyal nézett körbe.

Délután pedig békés egyetértésben indultunk meg a városba, hogy bevásároljunk. Az erdő szélén Felix megérintette csuklóm és követve példáját, levettem a kezemre kötözött vörös anyagot, majd zsebembe gyömöszöltem.

Nem sokat beszéltünk a házak között haladva, látszott rajta, hogy kényelmetlenül érzi magát a városban, így nem zavartam, csak baráti távolságban tőle éreztettem vele, itt vagyok mellette. Reméltem, az én nyugalmam azért hat rá valahogyan. Tudtam, hogy az emberek rossz szemmel néznek a kalózokra, de nekem egyelőre nem volt semmi, ami a szívem nyomta volna, a szüleimnek leírt hazugságon kívül.

A boltba beérve Felix felengedett kicsit, én pedig készségesen cipelve a kosarat követtem körbe, hagyva, hogy mindent beledobáljon, ami kellett. A néma bevásárlás közepén pedig megéreztem a tekintetet a hátamban. Bizsergett tőle a tarkóm és pulóverem takarásában égnek állt tőle a szőr a karomon. Nem fordultam hátra. Ha néznek, ne fordulj hátra, soha. Ezt magamtól is tudtam, de Sanatól ismét megtanultam első napjaim egyikén. Csendben tűrve megvártam, míg Felix a kasszához fordul és elkezd felpakolni, de nem tudtam szemem sarkából kilesni ki lehet az, aki lyukat próbál égetni hátamba, így megvártam, míg kitértünk a boltból, szatyrokkal felpakolva. Az érzés a hátamban megszűnt, de gyomromban ott maradt egy figyelmeztető kis görcs, nem hiába figyeltek.

Csendesebb környékre érve a zajos üzletsorról, óvatosan Felix szatyrai után nyúltam, vidám meglepettséggel nézett rám, de komor tekintetem látva a halvány, kérdő mosoly, amivel szóra nyitotta száját, elillant.

- Valaki figyelt minket a boltban. – válaszoltam kimondatlan kérdésére halkan. – Inkább a te kezeid legyenek szabadok. – csak elnézett rólam, tekintete körbe járt, felmért, és szó nélkül bízta rám szatyrait.

Alig tettünk meg egy sarkot, hideg kéz fonódott számra és meghallottam egy kés pattanását, akárcsak Felix, századmásodpercek alatt fordult hátra.

- Jobb, ha egyikőtök sem sikít. – a lány hangja egészen mély volt, magabiztos, már-már fellengzős, láttam Felixen, hogy lázasan gondolkozik, miközben a lányra mered – Gondolom, tudjátok, hogy megy ez. – hirtelen mozdulattal társam felé lendítettem az összes szatyrot, miközben a lány éppen beszélt, bíztam gyors eszében, hogy elkapja őket, és a meglepetés erejét kihasználva oldalra csaptam fejem, leguggolva, kitérve a torkom körül lebegő kés elől és kicsavarva kezét próbáltam fegyvertelenné tenni. Nem engedte el fegyverét, így biztos voltam benne, valóban érti, amit csinált, túlzott magabiztossága csak azt jelezte, fogalma sincs kiket szemelt ki áldozatnak. Elnevette magát, de nem tudott kiszabadulni szorításomból. – Belekötsz egy kalózba, kedves? – hátra lestem Felixre, a fiú a lány copfja felé intett állával, fekete anyag volt hajgumija köré tekerve. Vezetőm halkan füttyentett, felismertem a jelzést és rámeredve tehetetlenül vártam, hogy elillanjon, majd elengedtem támadónkat. Dühös lendülettel fordult felém, magas volt lányhoz képest. Felix hiánya pillanatnyi döbbenetet okozott neki, így kikapva zsebemből a vörös anyagot csuklómra tekertem, tekintete elkerekedett, majd dühös lett. – Ez a mi területünk vörös – lendült felém, én pedig kitérve heves suhintása elől, jól ismerve a várost, elszeleltem.

***

Alaposan beszürkült, mikor Hyunjin kocogó alakja feltűnt az erdőbe vezető földúton, úgy festett jól van. Volt bennem némi bűntudat, amiért hátra hagytam, de állta a sarat. Kérdő pillantással vártam bármiféle jelentést, mikor lefékezett mellettem, de csak intett fejével, hogy induljunk el.

Mikor kilihegte magát, szólalt meg.

- Az ő területük? – tett fel kérdést azonnal.

- A feketék a város egy lerombolt épületében táboroznak, közel a gyár negyedhez. Pontosan nem tudom hol. De nem tiltja semmilyen szabály, hogy bemenjünk a városba bevásárolni. – nem tiltakozott kijelentésem ellen. – Jó jel, hogy fogalma sem volt kik vagyunk, ezért mert bátran játszani kalóz mivoltával. Láttad az arcát?

- Egy pár pillanatra. – biccentett.

- Jobb, ha ketten emlékszünk rá, az már biztosabb, ha bármikor máskor találkoznánk vele. Könnyebb azonosítani. – egyetértően hümmögött párat.

- Lopni akart gondolom. – bólintottam.

- Woojin is szokott, de soha nem magántulajdonból. Boltokból, üzletekből. Minden csapatnak megvannak a saját elvei. Nem igazán ismerem a feketéket. Távolságtartóak és tökéletesen titokban tudják tartani magukat. Mostanra mi maradtunk csak Szöul körül. A vörösök és a feketék. – adtam bővebb információt arról, hogyan állunk. – Délebbre még többen vannak. De az árnyék a láng alatt a legerősebb. – elmosolyodott kijelentésemre, igazat adott nekem és ez kisebb sikerélmény volt számomra. Nem mertem nagy szavakat használni körülötte, mióta megértettem, Hyunjin jóval műveltebb nálunk. De ő maga sosem húzta meg ezt a határt.

Mire teljesen besötétedett, haza értünk, a vacsora pedig csendben, gyorsan telt. Szavak nélkül is megegyeztünk, a kis összetűzést titokban tartjuk a többiek előtt. Senki sem hozta fel a várost, előttünk volt a tolvajok beígért látogatása, mindenki gondolatait az kötötte le.

Síri csendben borítottuk sötétbe a tábort, leszámítva a tábortüzet és a mezőre gyűlve mindenki elrejtőzött. Hyunjin könnyedén lendült fel egy fára, majd feljebb segítette maga mellé Momot is. Nem terveztem ma este harcolni, csak takarásba vonultam a szélen. Nekem a napokban elég izgalomban volt részem.

***

A kurjongató társaságot egy kilométernél messzebbről is hallani lehetett. Némán vártunk. Hyunjin mellett ott volt Momo is, de tudtam, ma Hyunjinra vagyunk bízva. Mégsem voltam ideges miatta, bíztam az okos fiúban.

A bagoly selymes, szokatlan huhogása kellően halk volt, hogy másoknak ne tűnjön fel, miközben viháncolva haladtak az egyébként üres tábor felé, mindannyian egyszerre emelkedtünk ki a selymes fű közül, a pokol pedig egy pillanatnyi csend után elszabadult.

Egy lövés dördült, az első, a fegyver pedig a tölgy felé mutatott, ami mögött őrszemünk rejtőzött. Nem láthatták, de a vak szerencse mindig mást pártolt. Felix a semmiből bukkant fel egy pillanattal később. Rövid percek teltek csak el, és a felbőszült vezető nyomán nem maradt harci kedvű betolakodó. Döbbentek voltak és alaposan agyon vertek.

- Hyunjin? – fordult hátra Felix, akárcsak kettejük összetűzése után, a fiú rezzenéstelen arccal, tökéletes egyensúllyal landolt a földön. Sértetlenül, mire úgy festett, mindenki megnyugodott kissé. – Nem akarok még egy mocskos tolvajt még egyszer meglátni itt nyugaton. Nincs szükségünk rá, hogy ránk hozzátok a hatóságokat a ti bűneitek miatt. Megértettétek? – mély hangja visszhangot vert, a sérült kis csapat pedig összerezzent. Megértettem, mikor először hallottam Felixet, miután átvette Shiro helyét, én magam is összerezzentem.

A vesztes csapat olyan némán tűnt el területünkről, mint amilyen zajjal jött. Felix dühösen megrázva fejét, Hyunjinhoz fordult, nem tett fel kérdést.

- Közel sem volt. – válaszolt a fiú higgadtan a szavak nélküli kérdő tekintetre, fellélegezve vonultunk le a hangárhoz. A kezdeti izgalomnak nyoma sem volt. Tudták hol van az őrszem, kiszámíthatóak voltunk ezen a ponton és tudtam jól, ez aggasztja Felixet. Hyunjin egy igazi bevetésen holtan is előkerülhetett volna, bár tudtam, magasabban volt az ágakon, mint azzal számoltak, egy profi csapat számításba vette volna az eshetőséget.

A vak szerencse megint, Hyunjint pártolta.