VIII.

BLACK BROTHERHOOD

Az eső sűrűn esett a városban, a felhők megrekedni látszottak felettünk, sötét burkot vonva az egyébként is mindig borúsnak tűnő égre. Ennyi évvel a háború után a világ épphogy kiheverte a csapást. Az eső a legtöbb helyen már nem volt mérgező és nem kellett fejvesztve menekülnünk előle, megázni azonban továbbra sem szerettek az emberek egy hűvösebb napon.

Egy beton oszlopnak dőlve szemléltem a távoli belvárost, innen a hetedik emelet magasságából már elég sokat lehetett látni. A feljebbi emeletek szinte hasznavehetetlenek voltak, de gyakran kimásztam a romok tetejére, ha messzebbre akartam látni. Jelenlegi helyzetemnek azonban tökéletesen megfelelt a megszokott magasság. Kiválóan láttam a háborús erők és rendőrség épületét. A hatalmas, otromba beton és fém szörnyet, amely fegyverek armadáját és a börtönt rejtette. Tudtam, a monstrum a város közepén csupán ideiglenes börtön a kihallgatások idejére, ameddig a bíróság nem dönt. Utána keletre viszik őket a várostól, az egyik hegy gyomrába.

- Hong! Mingi visszaért a belvárosból. – megfordultam a halk hangra, a magas fiú már az üres emeleten haladt át, az oszlopokat kerülgetve. Egyik kezem megemelve intettem neki, viszonozta, majd hátracsapta vizes haját és lerázta bőrkabátjáról a vizet.

- Találtál bármi hasznosat? – fordultam vissza a város felé. Kényelmetlen csendben formálta meg szavait.

- Nem hiszem, hogy ez a terv lehetséges volna. Ugyanolyan zsákutca, mint az eddigiek. – felmordulva vágtam bele a beton oszlopba, bár nekem jobban fájt, figyelmem egy részét elterelte a dühömről. Végül egy sóhajjal elengedtem a dolgot. Szinte biztos voltam benne, hogy nem fog sikerülni. – Hong, az az istenverte betonszörny tulajdonképpen bevehetetlen. A legkisebb vízlefolyót is őrzik. – megdörzsöltem orrnyergem, majd felnéztem rá, tudtam, hogy jól tudja mit mondanék. Mégsem hagyhatom őt magára. Az én hibám volt.

- Bármi mást láttál? – fordultam el az esőáztatta város látványától.

- A húgod megtámadott két vöröst a belváros határán. – Seonghwa halkan felhorkant az íróasztalnál, csak egy méltatlankodó pillantást vetettem rá, majd visszanéztem Mingire.

- Volt oka rá? – nemet intett a fejével, bosszúsan szusszantam fel. Az az istenverte csak a baj volt az ember nyakán. Néha hazasodorta valami közénk, pár hetente ha egyszer, és akkor is csak veszekedett. Nem tisztelte a szabályainkat, hiába nőtt fel közöttünk. Akármilyen átkozott jó harcos is volt, rendületlenül járta a várost és bajt kevert. Tudtam mit keres, de nem tudtam eltántorítani céljától, sem segíteni őt benne. A forróvérű Yeji volt az első tag a feketék között azok közül, akikkel most együtt harcoltunk. Olyan kicsi volt még, mikor Seonghwa és én megtaláltuk Szöul utcáin. Testvéremként nőtt fel, de az első perctől tudta, hogy nem vagyok a bátyja. Sosem mondtam ellent neki, egyrészt mert ez volt az igazság, másrészt, mert nem akartam elűzni innen. Tudtam, hogy nem fogom tudni irányítani, így egy idő után nem is próbálkoztam vele, csak megvédeni próbáltam, ha tehettem.

- Remélem, ennél nagyobb bajba nem keveri magát ezúttal. – sóhajtottam fel. Ostoba lány. A vörösök jól rejtőztek, valószínűleg fogalma sem volt róla kiket támadott meg, rendkívül jó érzékkel találta meg a bajt.

- Ennél nagyobba nehéz lenne. Biztos tudják, hogy kalóz, úgy kérkedik vele, mintha büszkének kellene lennie rá bent a városban. Ha ezzel magukra vonjuk a vörösök figyelmét, végünk. – Seonghwanak igaza volt, de csak dörmögtem valamit az orrom alatt válaszul és ledobtam magam egy régi fotelba. Nem voltam túl kirobbanó formában és a rengeteg „jó hír” sem javított a kedélyemen. Mingi biztatóan vállon érintett elmenőben és a csendesen dolgozó rangidőssel maradtam kettesben.

***

Bakancsom magabiztosan tocsogott a pocsolyákban, miközben céltudatosan gyalogoltam előre az eső elől menekülők között. Baseball sapkám nem soktól védett meg, de a víz legalább nem csapkodott szemembe és láttam merre tartok. Nem szegezhettem a tekintetem a földre, bármilyen helyzetben életveszélyes lett volna. Nem mintha sok életveszélyes helyzetbe keveredtem volna véletlenül, hacsak nem magamnak okoztam egyet-egyet. Bőrdzsekim zsebében melegedő kezem folyton a pillangókés felé tapogatózott, de nem akartam most izgalmakat, a város ezen negyedében hemzsegtek a rendőrök, börtönbe mégsem akartam kerülni, egyenesen Yuna után. Hong felrobbant volna. A gondolatra elmosolyodtam, a kistermetű fiút nehezen lehetett kihozni a sodrából, vagy legalábbis ritkán mutatta ki dühét, de olyankor nem volt ajánlatos kartávolságon belül tartózkodnia senkinek sem. A fiú gondolatára azonban görcsbe is állt a gyomrom. Megint bajt kevertem. Megint veszekedni fogunk. Bár időm nagy részét a városban töltöttem, családom után kutatva, hátha egy csoda folytán rájuk akadok az utcákat róva ha esik, ha fúj, sosem szándékosan kevertem bajt. A vörösök a múlt héten? Fiatalok voltak, talán még nálam is fiatalabbak és nem viselték a jeleiket. Könnyű célpontnak tűntek. Utólag belegondolva ostobaság volt megpróbálni kirabolni őket. Olyan sebességgel tűntek el, mintha ott se lettek volna soha. Emlékeztem a jelzésre, amit hallottam, miközben a magasabbik kicsavarta a kezemet. Máshogy kommunikáltak, mint mi, így fogalmam sem volt, mit jelentett a jel, de biztos voltam benne, a kisebb termetű elsőnek mentette magát. Hong sosem tett volna ilyet ilyen piti kis helyzetben.

Elmélkedésem közben megérkeztem célomhoz, farmerem zsebéből kikotorva a kis kulcsot, kinyitottam a postaládát, majd a leveleket kabátom alá rejtettem, hogy ne ázzanak meg. A legtöbb Enyves néven volt felcímezve, Mingi örülni fog, hogy végre megérkeztek a levelei. Nem nézegettem át mindet, csupán néhányon akadt meg a szemem, mialatt végigpörgettem őket. Nekem sosem jött levél. Soha, mióta az eszemet tudom.

A postától a külváros felé indultam az ismerős, omladozó betonkolosszusok felé. Könnyű volt elrejtőzni köztük, rengeteg nincstelen élt az árnyékukban, ők tudták mi hol vagyunk, hogy kik vagyunk. Mindig tisztes távolságban maradtak, biccentettek, ha láttak minket, nekik nem voltunk ellenségek, csupán valakik, akiktől jobb volt távolságot tartani, és akik felé tiszteletet kellett mutatni, bár nem követeltük meg tőlük, így reagáltak ránk.

Az ismerős vasbeton épületben kellemes zaj fogadott, a negyedik emeleti étkezőben mindig élénk volt a hangulat, ledobtam közéjük a leveleket és elcsenve Wooyoung egyik kekszét, tovább indultam a következő emeletre, nyavalygást vonzva magammal a lopott keksz miatt. Orrom alatt elmosolyodtam rajtuk, mindig jó volt hazatérni egy kis időre.

Hongjoong villámló tekintetei ismerősek voltak, amikkel rám nézett, ilyenkor a tiszta, szinte olvasható szemek olyan veszélyessé váltak, mint egy tengeri vihar, indulataim abban a pillanatban forrni kezdtek, hogy tekintetünk találkozott. Egyelőre nem szólt, figyelte, ahogy Seonghwa elé rakom a neki érkezett levelet. A családja évekkel ezelőtt elköltözött innen, a rejtélyes, sötét tekintetű fiú pedig tökéletes hazugságokkal ringatta őket abban a hitben, egyetemre jár. A szerető család pedig minduntalan elküldte neki a szükséges pénzt hozzá. Érdekelt érez-e bűntudatot miatta, legalább egy csipetnyit. De Seonghwat szinte lehetetlen volt olvasni, nem hogy kiismerni.

- Szeretnél azokról a kalózokról beszélni? – Hongjoong hangjára összerezzentem, hirtelen ért, értetlenül néztem rá, bár tudtam, Minginek köszönhetően mindent tud. Az enyves kezű fiú nagy köpönyegforgató volt még közöttünk is, egyedül Honghoz volt a végletekig hűséges. Nem tudtam elképzelni, hogy valaha eltitkolna előle valamit, vagy hazudna akár egyetlen szavával is.

- Milyen kalózokról? – előre dőlt a székben, megint sápadt volt, bizonyára megint nem aludt napok óta. Ez pedig fokozta dühömet.

- Meg is ölhettek volna ott helyben. – csattant fel, mire kitártam karjaim.

- Balszerencsédre, élek. – benne akadt a szó egy pillanatra, láttam rajta a hitetlenkedést. Nem tudta mit mondjon. Seonghwa is abbahagyta a munkát, hallottam, ahogy a toll halkan becsukódik, minket figyelt, éreztem magamon a tekintetét.

- Mégis hogy mondhatsz ilyet? Próbálok vigyázni anélkül, hogy beleütném a dolgaidba az orrom, megteszem, ami tőlem telik, hogy segítsek bármiben, amiben tudok… - megbántottam és máris láttam, ez jobban közénk fog ékelődni, mint bármi ezelőtt, de a szavakat már nem tudtam visszafogni.

- Az Isten szerelmére Hongjoong, nem vagy az igazi bátyám, ne csinálj úgy, mintha az lennél!

- Hát nem érted? – rázta meg fejét. – Téged kidobtak otthonról, kiraktak, mert nem kellettél. Kalóz vagy Yeji, nem egy áldozat, akinek el kell minket viselnie. Ha nem akarsz itt lenni, elmehetsz. De minket ne keverj veszélybe a saját ostobaságaid miatt. – hangja egészen megkeményedett mondandója végére, éreztem, hogy könnyek gyűlnek a szemembe. Én voltam a hibás, hibát követtem el és én támadtam előbb, Hongjoong csak reagált, de úgy festett elértem végtelennek festő türelme végére.

Sarkon fordulva viharzottam el, mielőtt meglátta volna bármelyikük a könnyeim, egyenesen saját kis szobámhoz igyekeztem, hogy lehuppanva a földre utat adjak azoknak a nagyon kikívánkozó forró könnyeknek. Hiába voltak tűzforróak, utánuk még hidegebb lett az arcom a mai kegyetlen időben. Szipogva töröltem pólómba szemem, majd orrom, mielőtt kevés kis ingóságom közül elő nem bányásztam egy rongyosra fogdosott és gyürkészett fotót. Az én arcom már szinte kivehetetlen volt rajta, de a mellettem álló kisfiú tökéletesen látszott rajta. A szemem fényénél is jobban vigyáztam rá. Ez volt az egyetlen nyoma annak, hogy valahol van egy igazi családom. Szerettem Hongot, mindennél jobban, nélküle nem értem volna meg a mai napot, de a tudat, hogy valahol van családom, keserűbb volt, mintha nem tudnám, hogy léteznek. Fénykép is készült rólunk, igaz, nagyon kicsik voltunk, biztosan nem dobtak csak úgy el. Történnie kellett valaminek.

- Esküszöm, megtalállak. – suttogtam a kisfiú homályos arcát bámulva. – Akárhol is vagy.

***

Mély sóhajjal rogytam vissza a székbe, eddigi dühöm szinte pillanatok alatt vált köddé, mintha sosem létezett volna és csak a bűntudat maradt, amiért megbántottam Yejit. Tudtam milyen elszántsággal keresi családját, mennyire szentül hiszi, elszakadtak egymástól. Nem sokkal voltam idősebb nála, nem sokat tudtam a helyzetről, mely kiskorunkban sújtotta az itt élőket, de az élet bizonyára még ennél is nehezebb volt, ha Yejit el is dobták, abban a reményben tették, az utcán könnyebben életben marad, mint a családban, ahová született. Vagy talán meghaltak szülei, és elszakadtak egymástól testvérével. Talán a fiú a képen szintén halott. Jól tudtam, hogy nap, mint nap megfordul a fejében ez a gondolat, mikor kisebb volt, még nem szégyellt beszélni arról mit gondol, mitől fél.

- Hong? – az óvatos hangra felkaptam a fejemet, Yeosang állt nem messze tőlem. Bólintottam, hogy figyelek és kihúztam magam, mellém lépve levelet nyújtott át nekem, az ő neve állt rajta, értetlenül néztem fel rá, a szelíd fiú feldúltnak tűnt. – Olvasd el! – biccentett remegő állal, kinyitottam a drága, vastag papírt, nyomtatott szöveg állt rajta. Egyre kerekebb szemekkel futottam át a sorokat. A levél csak másolat volt ugyan, az igazi bizonyára otthon várt a fiúra. Újabb teher landolt vállaimon. Egy lehetőség, amely hatalmas áldozattal járhat.

- Te mit gondolsz? – kérdeztem halkan, a sorokat bámulva melyek egyszerre voltak csodásak kialvatlan gondolataimnak és borzalmasak a szívemnek.

- Nem hiszem, hogy számít bármit is. Ha ellent mondok, ránk hozom a bajt. És ez egy jó lehetőség, bejutni oda.

- Ez egy kiváló lehetőség bejutni oda. – emeltem fel fejem, hogy a város közepén álló beton monstrumra meredjek pár pillanatig, mint régi ellenségre. – Hajlandó vagy vállalni a felelősséget, ami ezzel jár?

- Vállalnom kell. – suttogta lassan kihúzva ujjaim közül a papírt. Már döntött. Bár őrült gondolataim támadtak Yuna kiszabadításáról mielőtt még elítélik, ha Yeosang nem akarta volna vállalni, nem küldöm oda a levél ellenére sem. – A családomnak rengeteg juttatást garantálnak értem cserébe. Az ikreknek szüksége van rá. – bólintottam, Yeosang tekintete hálás volt. – Nem kell aggódnod, sosem árulom el a feketéket.

- Tudom. – mosolyodtam el halványan, bizalommal. Persze, hogy tudtam.

***

CRIMSON PUNKS

Nehéz szívvel néztem hátra a mostanában mindig csendes táborra, Sana engem figyelt az egyik fatönkön ülve, biztatóan intett nekem. Jeongin rám mosolygott, mély sóhajjal fordultam ismét az út felé és szorosabban markoltam hátizsákom pántját. Nem kerestem meg a teljes összeget, amire szükség lett volna, de Felix, bár szinte látni sem lehetett mostanában, nagylelkű volt a fizetésemmel. A többiek ezt ugyan nem tudták, nekem megmelengette a szívemet. Reméltem, hogy hamarosan jobban lesz a történtek után. Reméltem, hogy valahogyan vissza fogok tudni jönni ide, minél hamarabb. Szükségem volt rájuk.

- Legkésőbb egy hónap múlva hozok neked könyveket. – mosolyogtam Jeonginra, az eddigi biztató mosolyba belevegyült némi bánat.

- Remélem, hogy visszajössz. – bólintottam és megfogtam vállát, majd magamhoz öleltem. Ő volt az utolsó, akitől elbúcsúztam. Nehéz volt a szívem, de úgy éreztem, azzal, hogy segítek rajtunk, jóvá teszem a hazugságom. Szüleimnek ez az egy hónap az etetésem nélkül máris könnyebb volt.

Jeongin a rét túl feléig kísért, majd sokáig hátamban éreztem tekintetét. Nem mertem hátra nézni, mert attól féltem, akkor egyszerűen csak fognám magam és itt maradnék.

Minden megtett lépés a város felé jobban lehúzta vállaim, egészen kimerültem, mire hazavonszoltam magam. Haza. Furcsa módon az ósdi ház, melyből áradt az ismerős bűz, nem érződött otthonnak többé és erről gyomrom ideges görcse is biztosított.

Óvatosan kopogtattam be lakásunk ajtaján, nem éreztem helyén valónak csak úgy benyitni. Anyám könnyes szemekkel borult nyakamba és halmozott el csókokkal. Apám biztatóan veregetett hátba, lelkesek voltak. Boldogok voltak.

A vacsora otthonos íze kissé meglazította a görcsöt, ami a testemet szorította és evés után az utolsó kis érméig átadtam nekik minden vagyonom, egy pillanat tétovázás nélkül. Hálálkodásuk kellemetlen volt. Idegen érzés és kellemetlen, rengeteg féle módon. Nem éreztem helyesnek hálájukat, de nem éreztem természetesnek sem.

Este anyám tiszta ágyneműt húzott nekem, pizsamám frissen mosott illattal várt rám. Annyi földön átvészelt éjszaka után a legnagyobb áldás ágyam volt. Régen mindig panaszkodtam rá, most azonban sokkal kényelmesebbnek éreztem. Azonban hiányoltam a többiek éjjeli neszeit, nehezen aludtam el első éjjel, a gyomorgörcs pedig reggel újult erővel vett uralmat testemen. Valami nagyon nem volt rendben.