VII.

Az este további része síri csendben telt. Felix láthatóan dühös volt, ez ellen pedig nem nagyon tudtunk tenni. Hyunjin és Momo vállalta az éjszakai műszakot, vezetőnk sötét tekintettel figyelte, ahogy kisétálnak egymás mellett az épületből, mintha aggódott volna.

- Mi a gond? – kérdeztem halkan, mikor belebújtam a mellette levő hálózsákba.

- Kiszámíthatóak vagyunk. – válaszolt ugyanolyan halkan, aprót biccentettem. – Meglepte őket a támadás mégis tudták hol lehet az őrszem. – túrt hajába a plafonra meredve. – Ha Momo lett volna, eltalálják a magasságot, láttam. Ha bármelyikünk lett volna, akár holtan is leeshet.

- Úgy fest Hyunjin megmentette valamelyikőnket, megint. – céloztam a Han parton töltött napjukra. Rám lesett, majd megrázta a fejét.

- Nem fogok veled ilyet játszani Chan. Nem beszélek róla. – halvány mosollyal a plafonra néztem, nem erőltettem a dolgot, jól tudtam, hogy nincs értelme.

***

Momo könnyedén surrant át az ágon, ami nekem feladta leckét nem is olyan régen, én pedig kinézve egy fát, ami nem bővelkedett túlságosan alacsonyan levő ágakban, fellendültem a legfelső még megbízható ágakra egy pár perc alatt. Innen fentről rá lehetett látni a városra és ezernyi fényére. Hirtelen rettentő távolinak tűnt az a pár kilométerre levő élet, ami türelmesen várt haza. Eltöprengtem rajta, mit fogok tenni, ha két és fél hét múlva hazalátogatok, hogy hű maradjak a hazugságomhoz. Mit fogok mondani, milyen hazugságokat fogok még összehordani.

Gondolataim egy darabig lekötöttek, de az éjszaka hosszú volt. Nem hittem volna, hogy az éjszakai őrség ennyire húzós. Momo néha ellenőrző jelzést küldött, amire válaszoltam és a tüzet őrző Seungmin is.

Egy ponton nem sokon múlott, hogy leforduljak az ágról az álmosságtól, az ijedtség azonban elég volt, hogy ébren tartson néhány további óráig. Nem haltam bele az első pár napba, sem az első éles bevetésekbe, nem úgy fogok meghalni, hogy lezuhanok egy nyárfa tetejéről.

A reggel lassan köszöntött be, a szürkületet szinte áldásként üdvözöltem, Momo pedig nem sokkal napkelte után átegyensúlyozott a Han felett, kissé elgémberedett tagokkal lejjebb ereszkedtem az ágakon, majd bokáim bemelegítve lehuppantam a földre.

- Ügyes voltál. – dicsért meg mosolyogva és beleborzolt hajamba, álmosan viszonoztam mosolyát és utána vonszoltam magam a hangár felé. Az egyetlen dolog, ami gondolataim közt forgott, egy jó kávé volt, de tudva, itt nem igazán fogok egy igen jó kávét inni, kiegyeztem a hálózsákomban és három óra alvásban.

***

Szokásos nappali útvonalamat semmi sem zavarta meg, így egy jót aludtam kedvenc a tisztásomon, a kellemes napon, mielőtt folytattam volna az utamat, kicsit megszaporázva lépteimet.

Az erdő szélén tétováztam kicsit, kissé új érzés volt, hogy nem kellett Hyunjint várni, de emlékeztettem magam, azért mert épp a táborban alszik. Momo azt mondta egész éjjel képes volt fent maradni már az első napon, hogy őrködött, ismét megcsodálhattam kitartását és akaraterejét. Tudtam, ha rendesen ki tudjuk képezni harcban is, páratlan kalóz lesz. Talán egy nap valóban közénk fog tartozni. A gondolat kellemes volt. Vele együtt tizenegyen lettünk volna, sok év után megint.

Észre sem vettem, mikor értem vissza a tábor környékére, csak a réten alvó Jeongin emlékeztetett rá, a fiú megint ellógta az egyik óráját, hogy a selymes fűben alhasson. Ma nem rugdostam fel, én is aludtam és senki sem hányta a szememre.

Hyunjin és Momo is fent volt már, amíg az utóbbi Woojinnal és Changbinnal egyezkedett valamin, az előbbi egy bögre kávéval görnyedt egy tankönyv fölé és valahogy még jegyzetelni is tudott.

Bevonulva a hangárba, az irodában dolgozó Chanhoz csatlakoztam, úgy festett a szállítóleveleket nézi át, így mellé telepedtem és figyeltem egy darabig miben mesterkedik.

- Ebből rendelhetnénk többet legközelebb. – tolta elém az egyik drogkartell papírjait. – Elfogyna. – felkapva bőrnoteszem felírtam az eddiginél egy nagyobb mennyiséget magamnak. Ugyan Minho és Jisung már oda volt, mindig akadt legközelebb.

Egészen estig elfoglaltuk magunkat a rendelések átnézésével és a számolgatással, tulajdonképpen eseménytelenül telt el a nap. A végén pedig hálás voltam, hogy tagjaim kinyújtóztatva kiszabadulhattam a kis keleti falra épült szobából, aminek egyetlen kis ablakán már rég nem jutott be semmilyen fény.

A reggel hamar megérkezett a kis táborba, én pedig Hyunjint felkeltve ismét kemény edzésre fogtam a fiút. Továbbra is hosszú állt út előtte rengeteg edzéssel és kemény munkával ahhoz, hogy kalózzá váljon. Vasakaratát megerősítve, némán, szinte bármiféle érzelem kimutatása nélkül dolgozott, kijavítva minden hibát néhány próbálkozás alatt, amire rávilágítottam. Példáját követve monoton javítottam hibáit és minden alkalommal keményítettem támadásaimon, lassan elérve saját fizikumom limitjét. Mindkettőnkről csurgott az izzadság, néha türelmetlenül csapta ki szemeiből fekete tincseivel együtt. A tanuló Jeongin és a mellette üldögélő Sana döbbenten figyelték az egyre hosszabbra húzódó edzést, nem voltam biztos benne mikor vált türelmünk egyfajta háborújává, de ha Momo nem ront közénk a délután közepén, még sokáig húzódott volna.

- Felix, Woojinék valami nagy ostobaságot fognak csinálni. – fogta meg vállaim határozottan, értetlenül meredtem rá. – Bementek a városba… Tegnap megvertek egy srácot, nagyon csúnyán, Changbin rá tudta venni, hogy ne csináljon butaságot, de szerintem oda ment vissza, Changbin meg ment utána. – hadarta gyorsan, dühös morgással dobtam el a gyakorló botot és besietve a hangárba száraz ruhát húztam, majd a kezeit tördelő Momoval a sarkamban indultam az erdő széle felé. A nap egyre narancsosabb fénye megfestette az utat nekünk, későre kezdett járni. Naplemente után pedig nem akartam a városnak még csak a közelében sem tartózkodni.

***

- Hyunjin, gyere! – Chan hangjára felkaptam a fejem, egy tiszta pólót és kapucnis pulcsit hozott felém. Nem tudtam hová megyünk. – Te jobban ismered a várost. Ha Felixék nem találják meg őket időben abból komoly baj is lehet. – Húzta át fejemen a pulcsit, mikor átvettem a felsőt és ráhúzta az ujját a kendőmre. – Ne vedd le! – nézett rám nyomatékosan. – Még jól jöhet. – lökött meg finoman az ösvény felé, megértettem, csak én megyek, Chan marad, hogy legyenek elegen a táborban. Biccentettem neki és hátamban érezve Jeonginék tekintetét, tempós kocogásban indultam a város felé.

Biztosra vettem, a szórakozóhelyek közelében kell őket keresnem, így a lehető legrövidebb úton szeltem át a külvárost. Reméltem, nem kell bemennem a belvárosba, hanem Woojin is inkább a külváros nyugalmát élvezi, akárcsak a többiek, akiknek rejtegetni valójuk van.

Fejemre húzva a kapucnit, a földre szegezve tekintetem és zsebeimbe mélyesztve a kezem, hosszúra nyújtottam lépteim, most az egyszer hálát adtam alkatomból adódó hosszú lábaimnak.

Egyik sikátort hagytam el a másik után, csendesek voltak az utcák, már-már néptelenek, így a sikertelen próbálkozás után az egyetemi szórakozó negyed felé kanyarodtam, ezek az utcák már sokkal jobban nyüzsögtek.

Aggódva pásztáztam a tömeget. Megfordult a fejemben, Felixék már rég otthon vannak és Channal nagy bajba kerülünk, ha kiderül, ő küldött utánuk. És aggódtam, úgy bele fásulok az ismerős arcok után való keresésbe, hogy átfutok felettük, mikor megpillantom őket, hiszen úgy a tudatomba égtek és elsietek mellettük.

Bár rengeteg gondolat repkedett a fejemben, megéreztem a pillantást magamon, és az utca túlfelére meredve szembe találtam magam a tegnapi lánnyal. Ajkai jól láthatóan formálták a „crimson” szót, mögötte pedig egy magas, bőrkabátos alak feje fordult felém a lány szavaira. Enyves félrebillentette fejét és végig mért, majd biccentett, viszonoztam, mielőtt ismét az ellenséges lányra néztem volna. Macska szerű szemei meg se rezzentek, úgy követtek, ahogy tovább haladtam.

Egy pillanattal hamarabb vette észre a szirénák villanását és feje oldalra csapódott, én pedig előre meredtem, ahogy szememet érték a kék és vörös fények. Kisebb tömeg verődött már össze, bár a kocsik fékének csikorgása éppen csak elhalt. Kezem kivéve zsebeimből hallgattam megérzésemre és könyökömmel utat vágtam magamnak a méltatlankodók között. Egy egyenruhás férfi háta tárult elém, apró kezet csavart hátra, amiből pillangókés fordult ki és esett csörömpölve a földre. Szemem végig rohant a tömegen, Woojin az emberek között állt és a jelenetet figyelte, mielőtt hátat fordított volna, hogy elillanjon, akárcsak a mellette álló apró termetű Changbin, akinek csak fekete kapucniját pillantottam meg. Érzékeltem, hogy megmozdul mellettem a tömeg, gondolkozás nélkül fordultam szembe és álltam el Felix útját, döbbenten meredt rám. Nemet intettem a fejemmel, tekintete pedig ha lehet, még sötétebb lett, de nem álltam el útjából.

- Nem csak egy crimsonért felelsz. – mondtam halkan, téve felé egy lépést, ő pedig tett egyet hátra, belátva igazam. Hátra néztem a vállam felett, Momo minket nézett a még nyitott kocsi ajtóból, biccentettem neki, apró füttyel válaszolt, mire a rendőr ránézett, de mire felénk fordult, hogy kövesse tekintetét, mi már magára hagytuk a bajba jutottat.

Némán követtem Felixet vissza arra, amerről jöttem, a feketék még mindig ugyanott álltak, ismét minket figyelve. A lány tett felénk egy lépést, de Enyves megfogta a csuklóját és nemet intett neki a fejével, elfordítva róluk sötéten villogó tekintetem, előre meredtem Felix válla felett. Láttam rajta mennyire dühös, nem kellett hozzá megkérdeznem, eleget gyalogoltam a dühös Felix mögött, hogy felismerjem tartását.

Sötétedésre kiértünk a városból, Felix pedig lassított kicsit, de továbbra sem szólt egy szót sem, csak tette egyik lábát a másik után, maga elé meredve.

Az erdő szélén Woojin és Changbin várt minket, Felix eltrappolt mellettük, az én tekintetem pedig csak egy pillanatra villant Woojinra, mielőtt tovább haladtam volna. Changbin könnyedén sorolt be mögém és a néma menet négy taggal kiegészülve folytatta útját.

Jeleztem a tábornak, mikor a mezőn jártunk, mert úgy festett Felix túlságosan el van veszve gondolataiban, a válasz sürgető volt és éles és Felixtől származott. Felismertem, bár eddig csupán egyszer hallottam.

A tábortűz mellett megtorpantam, ahol Jeongin üldögélt, és figyelte a hangár felé vonulókat.

- Hyunjin? – szólalt meg Felix halkan a hangár ajtajában, a többiek már besétáltak mellette. Nagyot nyeltem és remegő kezeim zsebeim mélyére rejtve megindultam felé, lehetőleg nem túl lassan, hogy ne feszítsem túl a húrt. Mindenki egy kis körben álldogált, csatlakoztam Chan mellé, Felix pedig szorosan mellettem állt meg. Hangja erejétől összerezzentem. Emlékeztem a hangnemre, amit megütött, mikor támadóinkat fenyegette, ez most sokkal rosszabb volt. Hogy a zárt hely miatt, vagy valóban rosszabbul hangzott, nem tudtam volna megmondani. Mondandója nagy része Woojinnak szólt, a többieknek pedig inkább intő példa volt, úgy éreztem én magam kapom a fejmosást. Mikor Felix kifakadása végére ért, felém fordította fejét, nem mertem ránézni. – Köszönöm. – szólalt meg a kiabálástól rekedt hangon. Felé fordítottam fejem, sokkal nyugodtabbnak tűnt, mint pár perce és finoman meglökött a vállával. – Mondjátok el pontosan mi történt, hogy tehessünk egyáltalán valamit, ha tudunk. – célozta szavait Changbinnak és Woojinnak, majd minden további nélkül a kis külön szoba felé indult.

Lassan széledtünk szét, én pedig úgy döntöttem beszámolok Jeonginnak, aki továbbra is ki volt hagyva a fejmosásokból, őszintén, irigyeltem érte. Kérdőn nézett rám, én pedig lehuppanva mellé mindent elmondtam neki, amit tudtam.

***

Nem tudtam hová visznek, nem tudtam mi fog történni velem, csak azt tudtam, hogy rettegek és mégis, rendkívül hálás vagyok Hyunjinnak. Nélküle Felix komoly bajba került volna. Úgy éreztem, a fiatal fiú érkezése óta legalább a többiek nem kell most aggódnom, elég, ha magam miatt aggódok.

Durván rángattak magukkal, átkutatták a zsebeim, pillangókésem mellé pedig egy vörös anyagdarab került a bizonyítékok közé. A döntő bizonyíték, már kérdéseket sem kellett feltenniük. Kalóz.

Tovább cipeltek. Hatalmas volt ez az épület. Próbáltam gyorsan körbe nézni, fiatal fiúkat láttam, egy kisebb csoportot az egyik folyosón, rám meredtek. Annyi idősek lehettek, mint mi, egyenruhát viseltek. Mégis mi ez a hely?

***

Felix másnap nem bukkant fel. Pontosabban alvásnál sem láttam már és akkor sem került elő, mikor Chan visszaért a nappali őrjáratból. Jeongin és én együtt gyakoroltunk, utána pedig segítettem neki tanulni, Sana ugyanis túlságosan zavart volt, hogy koncentráljon, Seungmin próbálta kimozdítani a letargiájából.

Így telt a második nap is.

Majd a harmadik, Felix jelenléte nélkül, eseménytelenül, nyomasztó csendben.

A hónap vége pedig vészesen közeledett.