II.

Két nap telt el, mióta először jártam a Vaderdőben, elszántságomon pedig nem esett csorba. Visszamentem másnap és harmadnap is, miután elindultam az iskolába. Tudtam, hamarosan kiderül, hogy nem járok el iskolába és komoly bajba kerülök szüleim előtt, de az elhatározás, vagy vágy, fogalmam sem volt melyik inkább, nem csökkent, miszerint kalóz leszek. A fiú pedig minden alkalommal elzavart, mikor rám bukkant. Biztos voltam benne, már akkor tudta merre vagyok, mikor beléptem az erdőbe, azonban mindig megvárta, míg eltévedek. Hiába néztem rá elszántan, igyekeztem erőteljes szavakkal kifejezni magam és elrejtenem hangom remegését, de hajthatatlan volt. Összehúzott szemmel néztem rá, egy magasak voltunk. Vagy ő volt alacsony, vagy velem egyidős lehetett. 

 - Szeretnék csatlakozni. - hangom annyira erőteljes volt, amennyire a vágy, hogy csatlakozzak hozzájuk és segítsek szüleimnek. 

 - Meg tudnál ölni egy pillanatnyi tétovázás nélkül, ha úgy hozná a helyzet? - nem válaszoltam, egyértelmű volt a válasz, hogy nem tudnám. - Vagy valakit, akivel együtt alszol, együtt eszel, együtt harcolsz. - próbáltam makacsságnak mutatni hallgatásom, de fogaim akaratlan is ajkamba martak, ő pedig bólintott. - Mert mi képesek lennénk rá. Mert lehet, hogy egy pillanat elég, hogy te legyél halott és ne az, aki elárult. Ellenségeink vannak, bármelyik nap meghalhatunk. Az is lehet, hogy nem tudnál segíteni a szüleiden.
 - Csatlakozni szeretnék. - bólintottam határozottan, remélve, majd határozottságom meggyőzi. 

 - Nem szeretnél. - rázta meg a fejét és elfordult, hogy az erdőbe vesszen. Tudtam, ha utána szólnék, nem fordulna vissza, így csak figyeltem, ahogy megint eltűnik. És tudtam, hiába fogy az esélyem, hogy valaha is megtudjam kik ők, holnap is vissza fogok jönni ide és közlöm, hogy csatlakozni szeretnék. Csalódott szusszanással fordultam háttal én is és szememmel megkerestem az utat a lombok közt, majd Szöul felé indultam el. Nem tudtam szabadulni a görcstől a gyomromban, az érzéstől, hogy valami rosszat tettem és most valami rossz fog történni cserébe.

Otthon amolyan vihar előtti csend fogadott. Vagy vihar utáni, mikor a füled még cseng az égzengéstől, a fények pedig homályosak a villámok fényei után és minden olyan, mintha nem is lenne valóságos. A hangok halkak, nem is vagy benne biztos, hogy hallottad őket. Apám némán vonult el aludni vacsora után, anyám pedig leült az asztalhoz és kezei közé fogva fejét feltúrta lassan őszülő, az ápolatlanságtól száraz haját. Alig volt negyven éves, mégis ha idegen szemmel néztem, többnek tűnt ötvennél is. Az élet komoly nyomot hagyott rajta és megdöbbentett, hogy ez valóban ilyen szembetűnő lehet. Kínosan éreztem magam, féltem, megkérdezi mi történt az iskolában, de nem tette.

- Apád úgy döntött, el kell menned, dolgozni. - mondta halkan és ráébredtem, a csend nekem szólt. Miattam volt. Összevesztek azon, dolgozzak, vagy tanuljak-e. - Tudom, hogy nem fejezted be az iskolát, de legalább egy hónapot segítened kell nekünk. - bűnbánóan nézett rám. - Próbáltam meggyőzni, hogy ez nem helyes, nem fogod tudni befejezni az iskolát, ha kihagysz  egy hónapot...

 - Ez rendben van, anya. - szakítottam félbe halk, a sok csendben töltött perctől kissé rekedtes hangon. - Hallottam valamelyik nap, mikor veszekedtetek. - ismertem be, a szomorú tekintetbe pedig még több keserűség költözött. - Elég nagy vagyok, hogy megértsem ezeket a problémákat. - Anyám aprót bólintott, tekintete párás volt a felgyülemlő könnyektől, halvány mosoly költözött szája sarkába.

 - Köszönöm kisfiam. - simított végig hajamon, majd magához húzott és csókot nyomott a fejem tetejére. Nem maradtam ott tovább utána, elindultam fürdeni és aludni, szüleim hálószobájának ajtaja pedig halkan csukódott be mikor elmentem mellette. Kissé keserű, sajnálattal teli mosoly jelent meg szám sarkában. Nem tudtam átérezni, de sejtettem, apám lelkét egyszerre dúlja most a bűntudat és a megkönnyebbülés.
Az én álmom viszont könnyebb lett. Levettek a vállamról egy terhet, amit az iskola jelentett napok óta és a tény, felé se szagoltam.

Leülve az ágyam mellé, kiszedtem a matracom alól a könyveket, mielőtt elmentem volna aludni és a helyükre rendeztem őket. Mély sóhajjal másztam be a hideg paplan alá és leoltva a villanyt a sötétbe boruló plafonra meredtem. Holnap meg kell győznöm őket, hogy maguk közé fogadjanak. Minden áron. Bármi áron.

* * *

Hosszú idő óta az első alkalom volt, hogy valaki elgondolkodtatott rajta, mi is az az állhatatosság. Hyunjin három napja csörtetett át az erdőn azt hajtogatva, közénk akar állni és őszintén belegondoltam, a fiú elszántsága, hogy megmentse a családját az utcára kerüléstől, talán sokkal több, mint az, amink nekünk van. Megkérdeztem tőle, megölne-e valakit gondolkodás nélkül és bár gondolatai nem hagyták igennel felelni, arra jutottam, hogy mikor ide kerültem, én sem lettem volna hajlandó megölni senkit. Shiro pedig meghalt az én gyávaságom miatt. Máig emlékeztem rá, milyen volt, ahogy ott feküdt a porban, vérbe fagyva, fehér bőre elszürkült, ahogy lassan kihűlt a teste, szemei pedig üvegesen meredtek a semmibe. Szája sarkában lassan megalvadt a vér és akármennyire rosszul voltam a látványától, nem bírtam félrenézni. Azt mondta, ha meghal a bevetésen, tudta, hogy meghal a bevetésen, Chan legyen a vezér. Nem mondtam el Channak, se senki másnak, hogy mit kért. Nem bírtam volna még egyszer végignézni, ahogy elveszítünk egy vezetőt azért, mert gyáva vagyok. Azt hazudtam, nekem adta át a stafétát és minden erőmmel igyekeztem olyan vezetője lenni a Crimson punkoknak, amilyenben nem kételkednek.

Ezt a makacs, fafejű elszántságot láttam Hyunjinban is. Még ha nem is tudott helyes választ adni, kitartott a célja mellett. És pontosan tudtam, hogy rövid úton a halálát fogja okozni ez a makacsság.

A holdat nézve, egyik lábam a semmibe lógatva az ágról gondolkodtam azon, mit is kellene tennem. A faág egészen kinyúlt a békés Han fölé, egészen kellemes helyet biztosítva az őrködéshez, bár az elmúlt napok csendesek voltak. Sem más bandák, sem magányos harcosok nem zavarogtak. A csempész áru érkezéséig pedig még három nap volt hátra. Az előzőt már széthordtuk, a kalandos kedvűek pedig a városban lopkodtak ma éjjel. Biztos voltam benne, Woojin egy kocsmában van, míg Minho és Changbin fosztogatnak, aztán majd hazahozzák részegen, ha végeztek. A reggeli őrjáratot pedig büntetésből már előre rábíztam, tudva, mi lesz az este vége.

Momo halk, selymes hangja átvisszhangzott a folyó felett és bár baglyot imitált, felismertem a hangszínét, majd továbbítottam a jelzést a táborba, ahol Sana ült a tábortűz mellett, míg az ki nem aludt valamikor hajnal három körül. Onnantól ketten őrködtünk a folyó két partján, napkeltéig.

Áldásnak éreztem megpillantani az első sugarakat a lombokon át, kinyújtóztatva elgémberedett testrészeim, megropogtattam nyakam, majd a földre lendültem és megvártam az apró lányt, míg átegyensúlyozott a kidőlt fán a folyó felett. Csendes, álmos egyetértésben indultunk vissza a táborba, ahol Woojin már várt minket, hogy útnak indulhasson.

 - Kettőkor látunk. – vágtam hátba barátságosan, miközben karikás szemeit dörzsölte, majd nagyot nyújtózva indult el a már kitaposott ösvényen, hogy bejárja a szokásos útvonalat. Innentől volt mindössze három órám kipihenni az éjjeli őrjáratot.

* * *

A reggel túl hamar megérkezett, kócosan, kedvetlenül másztam ki az ágyból, majd eszembe jutott mi is a célom ma és kidörzsölve az álmot a szememből, sietősen kaptam fel farmert, pólót és pulóvert. A reggelit is sebtében kaptam csak be, majd apámtól nem sokkal lemaradva elsiettem otthonról.

A halpiac felé kerültem, hogy úgy tűnjön, valóban munka után megyek, majd a keskeny utcák árnyékában kifelé lódultam a városból. Már szinte ismerős volt letérni a poros útra, ami az erdőbe vitt húsz perc séta után és beérve a hűvös fák közé, összehúztam pulóverem. Szerettem volna mihamarabb a fiúra találni, így letérve az útról igyekeztem az általam helyesnek vélt irányba.

Egy ág erőteljesen reccsent a talpam alatt.

Csak egy rántást éreztem, összeszorítottam a szemem.

Mikor kinyitottam szorosan összezárt szemeim, egy hálóban lógtam a föld felett pár méterrel, de épp annyival, hogy fájjon, ha innen tehetetlen mód leesek. Döbbenten pislogtam párat, nehezen, de felfogtam, hogy csapdába keveredtem, ahogy azt is, innen csak külső segítséggel szabadulok. Összefontam hát hasamon ujjaim és türelemmel vártam.

Halk kuncogásra ébredtem fel, ismeretlen arc meredt rám, míg gazdája egy közeli fának dőlve dobálta pillangókését.

 - Még sosem láttam olyat, aki elaludt volna a csapdában. Nem is próbáltál megszökni?

 - Egyedül nem tudok innen kijutni akkor sem, ha van nálam bármiféle eszköz, amivel megpróbálhatnám elvágni a hálót, de fémszál van benne – hajlítottam meg egy elérhető ponton az anyagot, mikor magamhoz tértem.

 - Gúnyolódnék, de igazad van. – hajolt előre és elcsapta a kötelet, ami a hálót tartotta, én pedig, ahogy számítottam, kisebb, kellemetlen puffanással értem földet. – Nem tűnsz harcosnak. – segített fel az anyag közül, de azért hátrafogta kezem.

 - A városból jöttem. Már jártam itt a napokban. Szeretnék csatlakozni a kalózokhoz.

 - Belesétáltál az egyik csapdába, de Felix nem talált volna rád a napokban, ha voltál itt? – töprengett hangosan, csak tippelni tudtam, Felix az a fiú, akivel eddig találkoztam. – Biztos megint aludt őrjáratozás helyett az a semmirekellő. – szusszant fel, majd átkarolta a vállam. – Hiszek neked, mert túl ügyetlen vagy és ránézésre sem tűnsz többnek tizenhatnál, még ha magas is vagy.

 - Tizennyolc. – javítottam ki önérzetesen, mire elvigyorodott.

 - Elnézésedet kérem! Na, gyere, úgyis mindjárt két óra, végre végeztem. – vezetett magával.

Ahogy lépdeltünk az avaron, csak az én lépteim zörgése visszhangzott szét, meglepve lestem néha lábára, de nem fedeztem fel semmi különöset sem a cipőn, sem léptein. Próbáltam úgy tenni, mintha nem tűnt volna fel a dolog, vagy éppen nem zavarna.

Nagyjából fél óra gyaloglás telt el csendben, felismertem egy mezőt, amin már bóklásztam, mikor eltévedtem első nap, de csak épphogy a sarkát érintettük. Hallani lehetett a folyó zúgását, mikor egy letöréshez érve lehuppant a puha homokba. Nagyot nyeltem a közel három méteres föld leszakadás láttán, majd ajkam beharapva követtem. Nem vesztettem el az egyensúlyom, ezzel megmentve büszkeségem, de bokámba erős fájdalom nyilallt egy pillanat erejéig.

Átvezetett még egy sziklás területen, ahol bakkecskeként jutott át a sziklákon, én pedig öreg medve módjára követtem, majd egy napos, nagy füvű réthez érve halkan füttyentett. Egy fej bukkant ki a nap melengette puha, zizgő fűből, meglepetten néztünk egymásra, majd vezetőm tarkón legyintette a fiút. – Tanulnod kellene, nem itt aludni. – szidta meg kedvesen és fülénél fogva felhúzta, majd maga előtt lökdöste tovább, míg utat vágott nekem a hasig érő fűben.

A rét túl felén, néhány fa után letaposott, kör alakú üres területre értünk. Egy öreg hangár állt kitartóan ellent a természet burjánzó erejének, itt-ott még kikandikált a fehérre festett fém a moha, avar és rozsda alól. Ajtaja nyitva állt, bentről pedig zajok szűrődtek ki. Egy újabb füttyszó hangzott el „fogvatartómtól”, amire válasz is érkezett és hamarosan ismerős arcot pillantottam meg. Egy fajta lelkesedés öntött el egy pillanatra láttán, amolyan büszke érzés. „Látod? Mégis itt vagyok.” Felvonva fél szemöldökét megtalálómra lesett.

 - Az egyik csapdában volt benne. – a tekintet szinte azonnal rám ugrott, hogy magyarázatot követeljen, de csak megrántottam a vállam. – Azt mondta csatlakozni szeretne és mivel Jeongin az egyetlen gyakornok jelenleg, nem láttam akadályát.

 - Honnan tudod, hogy megbízható?

 - Az egyik csapdánkban volt benne. És elaludt. – a fiú, akit a réten találtunk felkuncogott és a vélhetőleg Felix nevű srác szájának sarka is megrándult, de végül csak egy fintor lett belőle. Kíváncsian nézett rám, jól leplezve, hogy ismer.

 - Mi a neved?

 - Hyunjin. – húztam ki magam.

 - Tudsz harcolni?

 - Nem mondhatni. – esett máris lejjebb a vállam.

 - Térképet olvasni? – vállam még lejjebb esett és beharaptam ajkam. - … főzni? – csak lesütöttem a szemem, mire frusztrált sóhaj tört ki belőle. Amikor fellestem, éppen hajába túrt, közben pedig többen előmerészkedtek a hangárból, hogy szemügyre vegyenek. – Nem fogjuk sok hasznod venni. – ingatta fejét, egy lány pedig abban a pillanatban viharzott el mellette, fekete copfja és annak karmazsinra festett vége pedig lobogott utána. Lány létére erős volt a szorítása, ahogy átkarolta nyakam.

 - Ugyan Felix nézz rá! Magas és láthatóan sportol, futni biztosan tud, ha kiképezzük, jó hasznát vennénk. – láttam, Felix igyekszik leplezni döbbenetét hirtelen pártfogóim láttán.

 - Még nem tartunk ott, hogy eláruld a neveinket…

 - Valójában, ő már elárulta a tiéd. – mutattam a vigyorgó kísérőmre, Felix pedig újabbat sóhajtott.

 - A te felelősséged. – mutatott a lányra, majd hátat fordított és el is vonult. Nem sokáig tudtam azon töprengeni, miért kezel mindenki ilyen lelkesen, ha a vezetőjük nem, mert biztos voltam benne, Felix az, aki felel ezért a csapatért, ugyanis a lány, aki Sanaként mutatkozott be, máris beszélni kezdett. Elmondta mindenki neveit, Woojin, aki rám talált, Jeongin, aki szintén új még és a fűben aludt, valamint akik a hangár ajtajában tolultak fel, Momo, Minho, Changbin és Chan, illetve két sérült, akik nem jöttek elő engem köszönteni, Seungmin és Jisung.

Igyekeztem mindent megjegyezni, amit Sana magyarázott arról, mit is csinálnak, hogyan élnek, mit fogok megtanulni és közben fejben tartani mindenki nevét, többé kevésbé ment.

Momo volt az, aki megkérdezte Felixet, éjjelre hazamehetek-e, azt mondták a többiek azért, mert Momo a kedvence. Hogy mert szép lány, vagy, mert megbízható és halálos, azt nem tudták, de mindenki az utóbbira tippelt.

 - Felixet nem hatják meg a szép dolgok. – vont vállat Woojin, mikor kérdőn néztem körbe, Momo pedig futva érkezett és mosolyogva biccentett.

 - Nem tűnt túl lelkesnek, de beleegyezett. Amíg nem találsz ide egyedül, mindig a reggeli őrjárattal mész. Napkeltére legyél az erdőnél minden reggel, így könnyen megismered majd a terepet. – borzolt a hajamba és leült a többiek közé. Édességgel és üdítővel kínáltak, de csak egy keveset fogadtam el belőle. Egyelőre nekem volt más megélhetési forrásom is.

Este Sana kísért vissza. Zseblámpával világította az utat és láttam rajta, élesen figyel a zajokra. Bizonyára ahogyan Woojin  is füttyel jelzett, más jelzéseik is voltak. Csendesen haladtunk és pulóvere szegélyébe kapaszkodva, amin jót mosolygott, igyekeztem nem elesni.

 - Rendben leszünk, Felix miatt meg ne aggódj, mindig ilyen duli-fuli. – mosolygott rám az utolsó fák közül, majd sarkon is fordult, ahogyan én is. Nem voltam benne biztos, hogy a duli-fuli szót használnám Felixre, mikor szemei ilyen haragosan villogtak.

Amíg egyedül gyalogoltam, elismételtem mindenki nevét párszor, ujjaimon utána számolva, és így tettem már az ágyban fekve is még utoljára. Otthon senki sem kérdezte, találtam-e munkát, biztosak voltak benne, keményen fogok próbálkozni, a pénzt pedig nekik adom. Nem tévedtek, de valamiért nem szívesen kötöttem volna az orrukra, a  kalózoknál róvom le a tartozásuk.

* * *

Csendesen, a hangár ajtajának dőlve figyeltem a visszatérő Sanat, aki határozottan indult meg felém. Bensőmben egy hang azt sikította fuss, de kívül nem rezzentem.

 - Miért vagy ilyen elutasító vele? – kérdezte a földre huppanva és felnézett rám.

 - Kivel?

 - Hyunjinnal, Felix tudom, hogy nem vagy hülye, ne játszd meg!

 - Nem is vagyok elutasító vele. – vontam vállat.

 - Woojin azt mondta, hogy már járt korábban az erdőben. Kizárt, hogy nem találkoztál vele. Miért nem hoztad el?

 - Nem akartam, jó? – néztem rá dühösen, mire megrezzent. Néha elfelejtettem, hangom fenyegetőbb hatást kelt, mint én teljes egészében. – Csak egy gyerek.

 - Annyi idős, mint te.

 - Ezt mondom. – sóhajtottam fel – Neki munka kell, nem ez. Nem árva és nem is egyedül vergődött ki a partokra egy hajó roncsai közül. Nem dobták ki, nem haltak meg a szülei a szeme láttára, pusztán pénzre van szüksége, nem erre. Nem közénk való. – hagytam magára Sanat, aki csak pislogott kifakadásom hallatán. Igazam volt, legalábbis ezt próbáltam elhitetni magammal. Hyunjin nem olyan valaki, aki közénk tartozott.